A főként a Puszi, Erzsi! című regényről ismert író, újságíró Facebook-bejegyzésében arról értekezik, hogy ha nem találkozik Dobrev Klárával, nem csatlakozik a Demokratikus Koalíció kampányához, valószínűleg elhagyja az országot. Kiírását változtatás nélkül közöljük.
„Nézegetem Dobrev Klára posztjait, olvasgatom a kommenteket.
„Visszaadtad a hitemet” – írja valaki.
Májusban én már német állásokra pályáztam, mert bár akkor még nem tudtam, hogy magyar iskolába nem vesznek fel tanítani a politikai állásfoglalásom miatt, újság már nem nagyon volt, ahova írhattam. A wmn-re már jó ideje nem küldtem témajavaslatokat, mert Szentesi Éva majd Fiala Borcsa úgyis visszadobott mindent. D. Tóth Kriszta később coming outolt egy kommentben, hogy a politikai posztjaim miatt nem írhatok a portálra (addigra már nem is akartam: a felkérdezős interjúja után Keresztes Ildikóval a szponzorautóval eldöntött mindent). Szóval már pakoltam gondolatban, amikor felhívtak a DK-tól, hogy mit szólnék, ha Erzsikémmel segítenénk a kampányukat. Örömmel mondtam igent. Erzsikém rengeteg emberhez eljut, olyanokhoz is, akik már hallani sem akarnak a politikáról, akik elhitték, hogy a politika úri huncutság, és semmi másról nem szól, mint a lopásról.
Amikor találkoztam Dobrev Klárával, majd egy órát beszélgettünk. Ő a kampány kellős közepén járt, láttam, követtem, mit csinál. Emberfeletti teljesítményt tolt bele, mégis volt rám ideje.
Én másnap indultam Berlinbe, ezt nem mondtam neki, de megkérdeztem, hogy lehet-e itt még bármit is tenni, amikor úthengerként tarol le, pusztít le a szemünk láttára mindent a Fidesz.
Engem Dobrev Klára akkor meggyőzött. Nemcsak azzal, amit mondott, hanem ahogy mondta. A hite, a tenni akarása, az elkötelezettsége mind arról győzött meg, hogy nem szabad elmenni innen.
Másnap Berlinben azért megjelentem az interjún, de már nem voltam biztos abban, hogy akarom azt az állást.
Az EP választás után két nappal megérkezett az e-mail, amiben gratuláltak, és én válaszlevélben megírtam nekik, hogy köszönöm, de nem tudom elvállalni a pozíciót. Másképp alakult az életem.
Tulajdonképpen nem alakult másképp az életem, csak rájöttem, hogy nem is nagyon akarok én innen elmenni. Éltem külföldön, tudom, milyen, amikor nem a barátok, a család, a tejfölös csirkepaprikás és a túrógombóc hiányzik már, hanem a szomszéd kertben a nyárfa leveleinek a rezgése, az árnyék, ahogy egy unalmas nyári délután végigvonul egy ismerős tűzfalon. És amikor mindenki a naplementét nézi az óceán partjáról, ahogy a tűzlő napkorong sisteregve tűnik el a horizonton, lesz egy bolond, aki kelet felé bámul, mert magyarul mesélt neki az apja, és magyarul énekelt neki az anyja, amikor gyerekként húzta az időt, és nem akart aludni menni. És ez a bolond az óceán partján én leszek – illetve voltam. És köszi, de ennél kínzóbb érzés nem igazán ért eddig.
Nekem Dobrev Klára a hitemet adta vissza, hogy meg lehet még fordítani az ország sorsát. De ehhez mindannyian kellünk. És ne mondja senki, hogy itt már nincs mit tenni. Minden projekt egy vízióval kezdődik (ezt az IBM projektmenedzsment kurzusán megtanultam jó régen). Ha nincs vízió, ha nincs hit, akkor projekt sincs, és ha nem álmodunk arról, hogy itt még lehet egyszer élhető a világ, kezdjünk el tömött sorban ballagni szépen lehajtott fejjel a vágóhíd irányába mint a birkák. Tehát ne tessék nekem azzal jönni, hogy itt már minden elveszett, mert ezzel a hitemet ássák alá.
Köszöntem a figyelmet!”