Kórházi látogatásra mentünk egy nyugati kisvárosba. A kínai áruházban vásárolni akartunk egy női cipőt a betegnek, amit a gyógytornán tud használni. Tanácstalanul nézegettük a lábbeliket, mígnem odalépett hozzánk egy idős néni, és megkérdezte, hogy segíthet-e. Mint kiderült, a 82 éves hölgy eladóként dolgozik az áruházban.
– A gyógytorna nekem is jól jönne – mondta kacagva Irén, aki két évvel ezelőtt tért vissza a munkaerőpiacra. A bájos és segítőkész nénivel sikerült kiválasztani az alkalmas cipőt. Közben beszélgettünk. Megkérdeztük, hogy adna-e interjút az Ellenszélnek. Azt mondta, hogy igen, de csak név nélkül, mivel nem akarja, hogy a fia tudjon az állásáról. A kórházi látogatás végével az ő munkaideje is letelt, így beültünk egy kávéra.
Amíg az itallapot nézegettük, Irén egyfolytában mosolygott. Azt mondta, hogy ő már tudja, mit kér, cappuccinót kis fahéjjal a tetején.
– Kérjenek csak üdítőt is, megvendégelem magukat. – mondta az idős hölgy, majd némi etikai vita után belement, hogy mi álljuk a végén a cechet. Rögtön a közepébe vágtunk.
A 82 éves néni nem akar teher lenni a családnak
– Miért tart attól, hogy a fia megtudja, hogy dolgozik?
A fiam biztonsági őr, a nyugdíj előtt áll. Van neki három gyermeke, ők már nagyok, illetve 7 unokája. Nekik én vagyok a dédijük. Sajnos nincsenek jó helyzetben. Eladósodtak, a házat nem tudták már fizetni, most albérletben laknak. Pesten élnek, mindketten dolgoznak, a menyem cukrász, de így is nehézségeik vannak. Nekem kis nyugdíjam van. 11 féle gyógyszert szedek. Ezek közül kettő több mint tízezer forintba kerül. Emellett van egy nagy belmagasságú ház, amiben egyedül élek, a férjem meghalt tizenöt éve. Több generációs házat épültünk, de aztán öreg korunkra jöttünk rá, hogy senki nem akar az anyjával és az anyósával élni. Én sem akarnék, de akkor ez volt a módi. (nevet) Néha segítem a fiamékat, az unokáknak is szoktam egy kis pénzt adni, amikor eljönnek. Ha a fiam megtudná, hogy milyen helyzetben vagyok, egy újabb koloncot, terhet venne a nyakába.
– Amikor segít nekik anyagilag, mit gondol a fia, honnan van pénze?
Ebben egy kicsit hantáztam neki. Azt mondtam, hogy takarékoskodok. Ha nem dolgoznék, alig 90 ezer lenne a havi bevételem. Abból kifizetném a gyógyszert és a rezsit. Enni, tisztálkodni már nem maradna, nemhogy adni belőle.
„Addig ember az ember, amíg a saját konyhaküszöbét koptatja.” – vallja a 82 éves hölgy.
– Hogy bírja az egész napos ácsorgást?
Nem ácsorgok én, csak ha a vevők segítséget kérnek. Van egy székem, de néha jobb sétálni, mint ülni folyamatosan. A derekam nem bírja a sok ülést.
– Most teljesen ép szellemileg és fizikailag is toppon van. Mi történik, ha ez megváltozik? Mihez kezd majd?
Szeretek dolgozni. Tartja bennem a lelket. Sokat beszélgetek, a főnök is óv mindig, megkérdezi, hogy nem vagyok-e fáradt, jó-e a cukrom, már amennyit beszél magyarul. A többit kézzel-lábbal mutogatjuk, de megértjük egymást. Amíg ez van, én is vagyok. Ha már nem bírom csinálni, eladom a házat, és bemegyek egy otthonba. Vagy ha már nem tudok magamról, a fiam adja el. Úgyis övék lesz. Szerintem az ember addig ember, amíg a saját konyhaküszöbét koptatja.
Irén szeretettel gondol a jövő generációjára
– Sokat mozog a konyhában?
Nem mondhatnám. Régen főztem, sütöttem, de már nincs hozzá kedvem. Együtt rendeljük az ebédet a főnökömmel, egyrészt jobban megéri ha rendelem, másrészt egyszerűbb. Megebédelek főtt ételt, este pedig mindig mást. Van, hogy almát kenyérrel, májkrémmel. Van, hogy tejeskávét főzök, és beleszelem a kenyeret, mindig kitalálok valamit.
– Hogy zajlott az állásinterjúja? Meggyőzte a főnököt, hogy jobb, mint egy fiatal?
Áh, nem kellett azt meggyőzni. Most is kint a tábla, hogy eladót keresünk. Van egy másik üzletünk, majdnem szemben ezzel, oda is keresnek. Én megértem, hogy ennyi pénzért nem jönne az, aki családos. Megélni nem lehet belőle, nincs munkaerő, magasabb pénzt pedig nem fizetnek.
– Miként oldják meg az eladóhiányt?
Van, hogy a főnököm meg a kis felesége állnak be mellénk. Van egy váltótársam is.
– Ő is idős?
Dehogy. (nevet) Alig múlt 70. Fiatal csirke még. Piacoztunk régen. Ott is ruhákat árultunk, már befejeztük azt, de a barátnőm maradt, aztán mondtam neki, hogy minek ül otthon, jöjjön ide dolgozni. Annak is megvan a maga baja.
Irén a rendszer áldozata
– Kit a felelős Ön szerint azért, hogy Magyarországon egy 82 éves nyugdíjasnak dolgoznia kell?
Egyértelmű. Orbán Viktor és kormánya.
– Nem a brüsszeli szankciók?
Ne őrjítsen meg! Nézze meg az egészségügyet. Nincs vizitdíj. Nem kell kifizetni azt a háromszáz forintot. Hadd ne mondjam, milyen várólisták vannak, meg milyen körülmények. Nincsen ügyelet. A váltótársam fia ment ügyeletre, de nem az orvos volt ott. Mentős ápoló fogadta. Őt állították be. Ne is beszéljünk erről, mert ha infarktust kapok itt idegességemben, nem lesz, aki ellásson.
– Felteszek egy vidámabb kérdést. A kitartása példamutató. Mit üzenne a fiataloknak?
Mit üzennék? Hát, talán hogy ne féljenek belevágni új dolgokba. Találják meg a számításukat. Tanuljanak, és ne hagyják magukat hülyíteni. Mindig mondják, hogy a fiatalok most mennyire linkek, én nem ezt látom. Nekem is van okos telefonom, Facebookozok is, de azt is tudom, hogy ez nagyban megkönnyíti az életünket. Nem kell könyvtárba menni, és órákat keresgélni a lexikonokban. Az interneten minden fent van. Szerintem nagyon jó alapot ad az ifjúságnak a technikai fejlődés. Húsz év múlva már mindent a gép csinál, abban biztos vagyok. Azt én már nem érem meg, de ez így van rendjén.