Tisztelt Magyar Rendőr!
Felesküdtél a hazádra, az állampolgárok védelmére, és mégis neked kell a legtöbbet nyelned. Egy hatalmi ág képviseletében teljesíted az egyik oldalon állók parancsait.
Először megkaptad a jelvényt, összeültél a barátaiddal, hogy megünnepeld a felszerelésed, a családod is büszke volt rád, hogy hivatást választottál magadnak. Utána kézhez kaptad a fizetési papírt, és a sírás kerülgetett. Épp, hogy élelemre futja a hónapban, előrelépési lehetőséged nincs.
Aztán a kerítéshez küldtek, hogy biztonsági őrként strázsálj a mínuszokban, hiszen „a jó lovas katonának, de jól vagyon dolga”, nem úgy, mint a határvadásznak.
Vagy a kilakoltatottak elhurcolójának. Hiszen te nem ezt akartad. A bűnt üldöznéd, eszeddel és képességeiddel jobbá tennéd ezt az országot. De nem azzal, amit tegnap kellett tenned. Nem azzal, amire ma is kötelezni fognak, ha a tüntetők vehemensebbek lesznek.
Könnygázt lőni annak a szemébe, aki a béredért, a túlóráidért küzd, nem lehet hálás feladat. Én tisztellek téged ezért is. Azt azonban érdemes átgondolnod, hogy meddig is tart az a parancs iránti lojalitás. Mikor mondod azt, hogy ez már nem hivatás, hanem a rezsim kiszolgálása?
Lehetséges, hogy egy új világban majd, amikor újra visszakapja becsületét a rendőri munka, újrapróbálkozhatnál. Addig pedig arra kérlek, arra kérünk mindannyian, amire Várnai Zseni versében kérte az anyuka a katona gyermekét:
„Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha ős medréből kitör,
Ha úrrá lesz a tenger akarása,
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázít, gyújt, vérbe borít:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!”
Üdvözlettel és reménységgel,
Jabronka Richárd