Szili Katalin távozása nem csupán egy tanácsadói jogviszony vége. Inkább jelzés arról, mi történik azokkal, akik túl sokáig hitték, hogy a politikai alkalmazkodás mindent felülír. A volt házelnök most úgy búcsúzott, hogy mindig a nemzetét szolgálta. Ez szép mondat. Csakhogy a közéletben a mondatoknál többet számít az út, amely odáig vezetett.
Szili pályája különös magyar történet. Egykor a baloldal ismert arca volt. Házelnök, köztársaságielnök-jelölt, fontos szereplő. Később a Fidesz rendszerében talált új helyet. Végül a KDNP-ben mondta ki, hogy hazatalált. Sokan ezt nem hazatérésnek látták. Inkább annak, amikor valaki a régi értékeit becsomagolja, majd új táblát tesz az ajtóra.
A baj nem az, ha valaki változik. A gond ott kezdődik, amikor a változás mindig a hatalom irányába történik.
Amikor az elvek nem iránytűként működnek, hanem belépőkártyaként. Aki így jut jó pozícióba, annak a karrierje addig tart, amíg a régi rendszer ajtaja nyitva marad. Ha az ajtó bezárul, hirtelen kiderül, mennyit ér a hűség.
Az ilyen pályákban mindig van egy közös elem. A közönségnek elvekről beszélnek, miközben a háttérben pozíciók maradnak. A nyilvánosság előtt szolgálatról szól a történet. A választók szemében viszont gyakran a túlélés technikája látszik. Ezért válik egy búcsúlevél könnyen politikai látleletté. Nemcsak arról szól, aki írta. Arról is, milyen korszak tartotta őt fontosnak.
A kormányváltás utáni Magyarországon sok ilyen pálya kerül mérlegre. Nem bosszúból, hanem természetes politikai következményként. Az új korszaknak nincs szüksége a régi hatalom udvari szereplőire. Főleg azokra nincs, akik egykor más értékrendet képviseltek, majd jó helyért átálltak.
A köpönyegforgatás rövid távon kényelmes lehet. Hosszú távon azonban magányos végállomás.
Szili Katalin esete ezért nagyobb, mint egy személyes búcsú. Üzenet mindenkinek, aki azt hitte, a politikai emlékezet rövid. Nem az. Az emberek pontosan látják, ki honnan indult. Azt is látják, mikor és miért fordult más irányba. Egy idő után már nem a hivatalos cím számít. Hanem az, maradt-e mögötte hiteles történet.
A régi hatalom sokaknak adott címet, rangot és megélhetést. Cserébe gyakran csendet, lojalitást és hálát várt. Ez a csere addig működik, amíg a rendszer erősnek látszik. Amikor meginog, azonnal más lesz a mérce. A közéletben ilyenkor már nem az számít, ki kit ismert. Hanem az, ki maradt következetes, amikor ez nem volt kényelmes.
Most derül ki, kinek volt valódi súlya, és kinek csak kinevezése. A különbség kellemetlen, de tisztító erejű.
A hatalomhoz igazodó karrierek most sorra elveszíthetik értéküket. A régi rendszernek már nincs elég helye mindenkinek. Az új világ pedig nem kér belőlük. Így zárulhat le egy korszak. Nem nagy bejelentésekkel, hanem csendes távozásokkal. A legvégén pedig marad egy egyszerű tanulság. Aki mindenkinek meg akar felelni, végül senkinek sem kell igazán.
Ne állj meg itt! Olvass tovább az Ellenszél változatos tartalmai között.
Kövess minket a Facebookon is!