Aradszky Éva a Blikknek elmondta, hogy azóta nem bír enni. „Nem érdekel, hogy lefogytam. A fiam és a barátnőm ügyel rá, hogy legalább néha vegyek magamhoz valamit, a barátnőm most is itt van a konyhában.”
Arra a kérdésre, hogy aludni tud e, is azt válaszolta, hogy nem, illetve csak nagyon keveset. A jövő szombati búcsúztatásra is csak fájó szívvel tud gondolni, nem tudja, hogy fogja bírni a megemlékezést se a Fradi-meccs elején. „Nem akarok összeroppanni, de nehéz.” – mondta a lapnak.
„Mi a Lacival úgy képeztünk egy egészet, hogy én az árnyékból segítettem, míg ő a fényben állt. Most nemcsak azzal kell szembesülnöm, hogy a másik felem nélkül maradtam, hanem azzal is, hogy ki kell lépnem a fényre, amit sosem szerettem.”
Arra a kérdésre, hogy nem e enyhült a fájdalma azóta, így válaszolt: „Nem. Sőt minden nappal egyre nehezebb. Csak az esték telnek picit könnyebben. Laci olyankor keveset volt itthon a fellépések miatt. A reggelek viszont borzalmasak, hiszen megszokott rendben éltünk. Hétkor reggeli, délben ebéd, négykor uzsonna, hétkor vacsora. Ez nincs többé. Erőt adnak a barátok, mondogatják, hogy így jobb elmenni, mint kórházban fekve, de a tudatomig mindez nem jut el. Zsolt fiam erős, mindenben segít, de az unokáimat is megviselte a papa halála.”
Az utolsó percekről is mesélt:
„Amikor a szobába léptem, az ágy szélén ült, de nem úgy, ahogy szokott. A lefekvéshez való készülődés közben érte a halál. Az arckifejezése viszont olyan nyugodt volt, mintha elaludt volna. Mintha a lelke megvárta volna, amíg az ágyhoz ér, de a szíve már nem bírta tovább.”
forrás: blikk.hu