Lemondott Keir Starmer — a hatodik brit miniszterelnök tíz év alatt, aki maga távozott.
Keir Starmer brit miniszterelnök hétfő reggel bejelentette lemondását a Downing Street 10. előtt, miután párttársai és saját kormányának tagjai az elmúlt hetekben egyre erősebb nyomást gyakoroltak rá a távozás érdekében. Starmer közölte, hogy hétfőn reggel tájékoztatta III. Károly királyt a döntéséről, és arra kérte a Munkáspárt vezetését, hogy július 9-től nyissák meg a jelölést az utódlásra. Ha minden a terv szerint halad, szeptemberig új miniszterelnöke lehet az Egyesült Királyságnak — az immár hetedik egy évtizeden belül.
Mi vezetett idáig?
Starmer alig két éve, 2024 júliusában elsöprő parlamenti győzelemmel érkezett a hatalomba, a konzervatívok botrányokkal teli korszakának végén. A reményei szerint pragmatikus, stabil kormányzás vette volna kezdetét, de a népszerűsége már az első hetekben csökkenni kezdett — először a 2024 augusztusi bevándorlásellenes zavargások idején, aztán egyre gyorsabban.
A Munkáspárt jelenleg körülbelül 18 százalékon áll a közvélemény-kutatásokban — százéves mélyponton. Nigel Farage Reform pártja 25 százalékkal vezet, a konzervatívok szintén 18, a liberális demokraták 15, a zöldek 13 százalékon állnak. Starmer nettó népszerűségi mutatója az Ipsos mérése szerint a legrosszabb volt 1977 óta.
Az utolsó hónapok különösen pusztítóak voltak. Májusban Wes Streeting egészségügyi miniszter mondott le, nyíltan bírálva Starmer határozatlanságát, és kijelentette, hogy Starmer nem fogja elvezetni a pártot a következő választásig. Június 11-én John Healey védelmi miniszter és helyettese távozott, mert a kormány nem biztosította a megígért védelmi költségvetés-emelést. A párton belüli nyomás akkor hágott csúcsra, amikor csütörtökön Andy Burnham manchesteri polgármester megnyerte a makerfieldi időközi választást, és ezzel parlamenti képviselőként is versenyezhetett a pártvezetésért.
Trump megelőzte a Downing Streetet
Starmer lemondása körül volt egy rendkívüli mellékszál. Vasárnap este, órákkal a hivatalos bejelentés előtt Donald Trump a Truth Social-fiókján kijelentette, hogy Starmer le fog mondani — gyakorlatilag megelőzve magát a Downing Streetet. Trump szerint Starmer „súlyosan megbukott két nagyon fontos témában: a bevándorlásban és az energiapolitikában”, és az Északi-tenger olajkitermelésének bővítését sürgette. A két vezető viszonya az Irán-háború óta romlott el — Starmer távol maradt a katonai beavatkozástól, ami Trump haragját, de a brit kritikusai elismerését is kivívta.
Ki lesz az utód? Andy Burnham, az „észak királya”
Az esélyes egyértelmű: Andy Burnham, Greater Manchester polgármestere, akit a brit sajtó az „észak királyának” nevez. Burnham évek óta Észak-Anglia legismertebb politikusa, és az időközi választáson a Reform jelöltjét is magabiztosan legyőzte — egy olyan vidéken, ahol a Munkáspárt már elvérzett. A jelöltséghez a munkáspárti képviselők 20 százalékának támogatása kell; Burnham ezt megszerezni látszik. Ha ő az egyetlen komoly jelölt, akár szavazás nélkül is miniszterelnök lehet.
A másik potenciális jelölt a volt egészségügyi miniszter, Wes Streeting, aki májusban azt állította, megvan mögötte 81 munkáspárti képviselő támogatása. Streeting iránya az egészségügy reformja lenne; Burnham inkább az „északi reneszánsz” és a gazdasági egyenlőtlenségek elleni küzdelmet képviseli. A párton belül sokan abban bíznak, hogy elkerülhető a hosszú, megosztó választás.
Tíz év, hét miniszterelnök
Érdemes egy pillanatra kihátralépni és a számokat nézni: Cameron, May, Johnson, Truss, Sunak, Starmer — és most jön a hetedik. Ebből Liz Truss 49 napig volt hivatalban, és egyikük sem úgy távozott, hogy választáson veszített volna. Ez a fajta krónikus instabilitás nem normális a brit politikában, és a háttérben ott van a Brexit utóhatása, a gazdasági stagnálás, az egészségügy és a honvédelem alulfinanszírozottsága, valamint a Reform felemelkedése, amely a jobb- és a baloldalt egyaránt szorítja.
A brit helyzet egy tágabb európai mintázatba illeszkedik: a kormányzó pártok a választási győzelem után gyorsan veszítenek a népszerűségükből, miközben az elégedetlenséget mozgósító pártok (jelen esetben a Reform) emelkednek. Starmer bukása nem azon múlt, hogy rossz miniszterelnök volt-e — hanem azon, hogy sem a bevándorlásra, sem a gazdasági kilátásokra nem tudott olyan választ adni, amit a választói elfogadtak volna, és közben elveszítette a saját pártja bizalmát is.
További cikkeinkért kövesd az Ellenszél Facebook-oldalát is!