Két hónap éjszaka: mi történik az alaszkai Utqiagvikban?
„November 18-án 13:36-kor a Nap lenyugodott az alaszkai Utqiagvikban, és csak jövőre, január 22-én kel fel újra.” – áll a Facebook-bejegyzésben, amelyhez egy webkamera képe társul. A fotón a Jeges-tenger partján fekvő kisváros látszik: hóval borított házak, narancssárga utcai lámpák, a horizonton halvány derengés. Dél közepe van, mégis inkább olyan, mintha késő esti szürkületet néznénk.
A kép nem trükk és nem is túlzás. Utqiagvik – korábbi nevén Barrow – valóban olyan hely, ahol a Nap november közepén lebukik a horizont alá, és több mint két hónapig nem emelkedik föl újra. Ezt a jelenséget nevezzük poláris éjszakának.
A világ peremén
Utqiagvik az Egyesült Államok legészakibb városa, jóval az Északi-sarkkörön túl. A többnyire Iñupiat őslakosokból álló, néhány ezres közösség a Jeges-tenger partján él, a sarkvidéki óceánra néző lapos partvidéken. Fekvése miatt már a naptárra pillantva sejteni lehet, hogy itt egészen mást jelent a „tél” és a „nyár”, mint amit Európában megszoktunk.
A Föld forgástengelye nagyjából 23,5 fokkal megdől a Nap körüli keringési síkjához képest. Emiatt nyáron az északi félteke a Nap felé billen: hosszabbak a nappalok, magasabb íven jár a Nap az égen. Télen ennek a fordítottja történik: az északi félteke elfordul a Naptól, a nap pályája laposabb, északi irányban húzódik, a nappalok egyre rövidebbek.
Az Északi-sarkkörön túl azonban a jelenség szélsőséges formában jelentkezik. Bizonyos szélességi kör felett eljön az a nap, amikor a Nap már egyetlen percig sem emelkedik a horizont fölé – hiába telik el egy teljes forgás a Föld tengelye körül, az égi pálya végig a látóhatár alatt marad. Utqiagvik földrajzi elhelyezkedése pont ilyen: november 18-án délután még egyszer utoljára „megvillan” a Nap a horizont közelében, aztán elbúcsúzik, és csak január 22-én tér vissza.
Nem teljes sötétség, inkább végtelen alkonyat
A „két hónap éjszaka” kifejezés egy kicsit félrevezető. A poláris éjszaka nem jelenti azt, hogy a várost 24 órán át áthatolhatatlan feketeség borítja. Dél körül gyakran kékes-szürke derengés jelenik meg az égen: ez a szürkület, amikor a Nap már nagyon közel van a horizonthoz, de még mindig alatta marad. A friss hó erősen veri vissza a fényszórók és a derengő ég fényét, így a kinti világ inkább olyan, mintha egy végtelen alkonyatba lépnénk ki.
Hogyan lehet így élni?
Kívülállóként könnyű elképzelni, hogy a poláris éjszaka valamiféle rendkívüli állapot, amikor az élet lelassul, az emberek visszahúzódnak, a város pedig majdnem teljesen leáll. A valóság ennél józanabb és hétköznapibb.
Utqiagvik lakói minden évben pontosan tudják, mikor köszönt be a sötét időszak. Az iskolák, munkahelyek, boltok ugyanúgy működnek tovább, a gyerekek járnak órákra, az orvosok rendelnek, a boltosok kinyitnak. A napi ritmus nem a napfényhez, hanem a társadalmi menetrendhez igazodik: a felkelés és lefekvés idejét ugyanúgy beállítják, mintha a Nap felkelne reggel és lenyugodna délután.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a test és a lélek ne érezné meg a különbséget. Sok tudományos vizsgálat foglalkozik azzal, hogyan hat a tartós sötétség az emberi szervezetre. A kevesebb fény miatt megborulhat a belső biológiai óra, eltolódhat a melatonin-termelés, gyakrabban jelentkezhetnek alvászavarok, szezonális hangulatzavarok. A helyiek és az orvosok éppen ezért tudatosan figyelnek arra, hogy a téli időszakban is maradjon mozgás, közösségi élet, strukturált napirend. Sok háztartásban fényterápiás lámpa is működik, amellyel reggel „napfelkeltét” imitálnak.
A közösségi élet különösen fontos. A poláris éjszaka idején megszaporodnak a közös programok: belső sportesemények, kulturális rendezvények, hagyományos Iñupiat ünnepek. A hosszú, sötét időszak így nemcsak kihívás, hanem összetartó erő is: a közösség tagjai egymásra utalva vészelik át a telet.
A kamera, amely a jeget és a jövőt figyeli
A webkamera, amelynek képét a poszt is megosztja, nem turistalátványosság. A Sea Ice Camet kutatók üzemeltetik: a cél a part menti tengerjég állapotának folyamatos dokumentálása. A Jeges-tenger itt, Utqiagvik partjainál fagy be, majd tavasszal feltörik, elolvad, és újra befagy – évről évre kissé másképp. A jég vastagsága, kiterjedése, olvadási és fagyási időpontjai mind olyan adatok, amelyek alapján a tudósok képet alkotnak a sarkvidéki klímaváltozás üteméről.
A kamera a helyieknek is segít. A tengerjégre nem lehet úgy kilépni, mint egy befagyott falusi tóra: a jégmező mozog, töredezik, néhol víz, máshol vastag jégtáblák rejtőznek. A vadászok, halászok, bálnalesre induló csónakosok számára életbevágó, hogy lássák, merre biztonságos közlekedni. A valós idejű képek, radarmérések, műholdas felvételek így közvetlenül járulnak hozzá a mindennapi biztonsághoz – és közben egy globális folyamat részleteit is kirajzolják.
Utqiagvik mint klímalaboratórium
A Föld felmelegedése a sarkvidéken gyorsabban zajlik, mint máshol. Ezt a jelenséget a kutatók sarkvidéki erősítésnek nevezik: a csökkenő jégborítás miatt kevesebb fény verődik vissza az űrbe, több hő nyelődik el a sötétebb óceánfelszínben, ami további melegedéshez vezet. Utqiagvik térsége ezért afféle „korai figyelmeztető rendszer”: a tengerjég változásai, a tundra állapota, a permafroszt olvadása mind olyan mutatók, amelyek előre jelzik, milyen irányba tart a bolygó klímája.
A térségben működő obszervatóriumok, egyetemek és nemzeti kutatóintézetek adatai alapján a tudományos közösség egyre pontosabb képet rajzol a folyamatokról. Ezek az adatok nemcsak tudományos cikkekben jelennek meg, hanem közvetlenül befolyásolják a helyi infrastruktúra tervezését, a vadászati szabályokat, sőt a lakóházak építési módját is. Egy instabil, olvadó talajra például egészen másképp kell alapozni, mint egy évtizedek óta fagyott, szilárd permafrosztra.
További cikkeinkért kövesd az Ellenszél Facebook-oldalát is!