Mi történik akkor, ha egy egyszerű, házias ételt megoszt valaki a közösségi médiában? Az esetek többségében jön néhány kedves szó, egy-két tetszik, vagy pár nosztalgikus komment. De nem akkor, ha a lecsóról van szó – különösen nem Magyarországon. Egy férfi ártatlanul lecsót főzött, és a posztja felbolydította az internet egyik gasztrocsoportját.
A poszthoz annyit írt: „Lecsó”. Eddig minden rendben, gondolhatnánk. Ám az emberek vért izzadtak, hogy megosszák véleményüket – és az nem volt finom.
„Sok rajta a víz, de elvileg az nem is kell!!” – írta valaki. Egy másik már konkrétabban is kijavította: „Lecsó alá nem rakunk vizet.” De volt, aki egyenesen így fogalmazott: „Ne haragudj, de az étvágyam is elment.” Egy újabb kommentelő csak ennyit kérdezett: „Ez milyen leves?”
A hozzászólások áradata végül odáig vezetett, hogy a posztoló, aki lecsót főzött, letiltotta a hozzászólás lehetőségét. Vajon miért történik ez? Miért nem tudunk egyszerűen örülni annak, ha valaki főzött, és meg meri osztani?
A magyar ember nem bírja megemészteni, ha valaki nem úgy készíti el a lecsót, mint „ahogy kell”. Pedig a gasztronómia pont arról szólna, hogy kísérletezünk, újragondolunk, a saját ízlésünkre szabunk. Ehelyett jön a megszégyenítés, a felsőbbrendű kioktatás, a passzív-agresszív élcelődés. Mintha a lecsó identitáskérdés lenne.
Volt, aki ennyivel intézte el: „Ez inkább leves.” Más megpróbált finoman fogalmazni: „Legközelebb vizet ne önts bele! Amúgy nincs vele semmi baj.” De ez csak ritka kivétel volt. A legtöbben inkább virtuális kövekkel dobálták meg a szakácsot.
Felmerül a kérdés: ha valaki jobban tudja, hogyan kell elkészíteni egy ételt, miért nem segít? Miért nem írja oda, hogy „egy tipp, ha érdekel”? Ehelyett szinte örömmel tiporják el a másik lelkesedését.
A múltkor az Ellenszél beszámolt róla, hogy egy húsleves korbácsolta fel a hangulatot.
Az EllenLábas-csatorna kétféle lecsóvariációt is bemutat, az egyiket egy titkos hozzávalóval. Érdemes megtekinteni: