Vujity Tvrtko a gyászról írt, bejegyzését így is több ezer olvasó kedveli. Semmi hatásvadászat, csak a tiszta sorok. Változtatás nélkül közöljük:
„A gyász méltósága, a sajtó felelőssége…
Tudjátok, hogy gyakran írok társadalmi kérdésekről, ezúttal is ez következik. Nincs nálam a bölcsek köve, ám az újságírás nekem nem szakmám, hanem hivatásom, és még ezt is megelőzik bennem az emberiességi kérdések. Mert a méltóságnál nincs fontosabb!
NEM, ez nem egy bulvárbejegyzés. Nem arról szól, hogy Berki Renáta (Mazsi) miért hívja magát következetesen közszereplőnek, hogy elhunyt férjének milyen megítélés alá esett az élete és széles körben kritizált tevékenysége, igazából nem is személyekről, hanem egy jelenségről írok.
Megértem a nézettség utáni vágyat, régen értem már a kattintásvadász címeket (az elmúlt napokban én is szerepeltem páron), felfogom, hogy minél több néző és olvasó kell… ez viszont nem járhat együtt embertelenséggel, az emberi és kegyeleti méltóság megsértésével. Mert sem az újságírás nem érdemli ezt meg, sem a riportok és cikkek főszereplői.
A magyar nyelvű média egy része napok óta „A BOTRÁNNYAL” van tele. Azzal, hogy Berki Krisztián édesanyja durván támadta első unokájának édesanyját, aztán még jobban a második unokája édesanyját, vagyis az elhunyt özvegyét, akit persze reagáltattak a vádakra.
A gyászba belebetegedett édesanya szájából repkedtek a vádak, a szitkok, a sebek felszakadtak és még mélyebbek lettek.
Meghalt egy 41 éves fiatalember, egy kétgyermekes családapa, édesanyjának egyetlen gyermeke. Az elhunytnak olyan élete volt amilyen; kapcsolatai olyanok voltak, amilyenek; tevékenysége szintúgy. Ő már nem tud védekezni, mert meghalt!
Akik itt maradtak, mély gyászt élnek meg. Ebben a gyászban maximum csak az emlékek lehetnek szépek, a jelen számukra tragikus, fekete, szomorú és drámaian keserű. Egy édesanya elveszítette egyetlen gyermekét, egy fiatalasszony maradt özvegyen, két kisgyermek pedig árván.
Mindenki másképpen gyászol, szíve joga. Van, aki fehérbe öltözik, van, aki feketébe. Van, aki bezárkózik és van, aki távoli világba menekül. És erről természetesen mindenkinek meglehet a véleménye, de miután azt kifejti, elszalad dolgozni, vagy a gyerekeiért, egy meccsre vagy a haverokhoz; onnantól pedig a gyász már csak a legközelebbi hozzátartozókat sebzi!
Ebben a helyzetben különösen fontos, hogyan jelenik meg egy kamera, egy cikk, mit mondanak a -tapasztalatból mondom- sokszor nem is létező „neve elhallgatását kérő barátok, rokonok és ismerősök”.
A sajtónak nem csak a beszámolás a kötelezettsége. Azt messze megelőzi az emberség. Az újságírónak elsősorban nem szakmabelinek, hanem embernek kell lennie, tudnia kell, hogy mikor árt és mikor használ a beszámolója.
Mondom még egyszer: egy édesanya elveszítette egyetlen fiát. Persze, hogy feldúlt, lehet, hogy dühös, dühében pedig akár vádaskodhat is. Aki elkészíti a riportját, büszke is lehet magára: a kemény vádak nézettséget és kattintásokat hoznak, a tiltakozások és válaszok szintén. A botrány garantált, lehet min csámcsogni, haragudni és gyűlölni.
MINDEZT EGY 41 ÉVES KORÁBAN, tragikusan fiatalon meghalt ember kapcsán!
Berki Krisztián értékrendjével, életének szinte egyetlen nyilvános lépésével sem értettem egyet, de amikor ezt elmondtam, akkor ott ült velem szemben és reagálhatott rá. Most már nem tud. Azért nem, mert meghalt.
Szerettei pedig mély gyászban vannak, a gyász pedig komoly indulatokat szülhet. A riportok és cikkek készítői pedig lehetnének annyi belátással, hogy miután kiörömködték magukat a nézettségi grafikon és a kattintásszámok láttán, akkor egy pillanatra elgondolkozhatnának azon is: ITT EMBEREKRŐL VAN SZÓ!
Mert a gyász, a fájdalom és a veszteség nem az újságíróé, az megmarad a családtagoknak. Lehet persze botrányt csinálni, és bele lehet tolni a kamerát a gyászoló édesanya arcába: garantáltan mond is majd olyan dolgokat, amik hozhatják a botrányt, s vele a nézettséget és kattintásokat, ám talán jobb lenne néha csöndben maradni.
A fájdalom az övék, a veszteség az övék, a gyász az övék, hagyjuk is meg nekik. Mert amit most egyesek kreálnak ebből az egészből, az nem méltó sem az újságíráshoz, sem egy ember kegyeleti méltóságához, akárki is volt ő, és akármilyen is a megítélése.
Mert „Ideje van a szónak, s ideje a hallgatásnak…” Én most ez utóbbit javaslom. Hagyják a gyászolókat magukban gyászolni, az elhunytat pedig békében nyugodni!”