Tubák Nimród fiatal orvos, aki nap mint nap azon fáradozik, hogy a betegeken segítsen. Ezért tanult, ezért végzi hivatását. A közösségi oldalán velős bejegyzésben írja le, mivel találkozik azok részéről, akik félinformációk alapján próbálják megítélni az orvos-társadalmat.
Bejegyzését változtatás nélkül közöljük:
Hat évet voltam egyetemista. Ennyi idő, ha az ember orvos szeretne lenni. Talán érez egy késztetést, talán úgy gondolja, hogy ő ezzel tudna embertársai életminőségén javítani, a közösségében hasznos, gyógyító szerepet vállalni. Öt éve fejeztem be a tanulmányaimat. Abban az évben hasonlóan tett még 143 magyarul beszélő évfolyamtársam, kollégám. Egy évvel korábban vagy később megközelítően ugyanennyi végzősből lett orvos. Elkezdtünk dolgozva tanulni, tanulva dolgozni. Újból 5 év tanulás kezdődött, sokkal több gyakorlattal.
A legtöbb szakág rezidensképzése 5 év, persze van 4 éves is meg 7 is, de a legtöbb az 5. Sokunknak most volt, van vagy lesz a szakvizsgája. Szakorvosok lettünk és leszünk.
11 év alatt, mi végig arra készültünk, hogy tehetségeink és oktatásunk szerint a legjobb szakemberek lehessünk. Mégis ez idő alatt megváltozott a társadalom egészségügyhöz való hozzáállása, az orvosokhoz való viszonyulása, hisz ez a járvány mindezt a felszínre hozta. Tévéből, sajtó orgánumoktól, közösségi felületekről azt olvasom, hogy gyilkosok vagyunk, lefizetett beépített emberek, majdnem közellenségnek számítunk. Sokan szabadon, felelősségre vonás nélkül nem csak, hogy kétségbe vonják a tudomány, az orvosok kérését, javaslatát, tanácsát, de még szembe is áll és ellent is mond a közösség embere, a nagy hangúak, nagy szájúak, véleményformálók társasága.
Mit is mondhatnék biztatásul, egy újabb útravalóként ennek a 143 évfolyamtársamnak vagy azoknak, akik előttem vagy utánam végeztek/végeznek. Mi a hibánk nekünk abban, hogy orvosok lettünk ezzel együtt gyilkosok? Mi a hibánk, hogy örököltünk egy egészségügyi rendszert, amiben az emberek elveszítették a bizalmukat? Mi a hibánk, hogy most jövünk ki az iskola padjaiból, de már pénzzel megkent „şpăgaroknak” neveznek? Mi a hibánk, hogy a kórházaink nem Hilton Hotelek, hanem megmaradtak egy fejlődő ország kórházainak? Mit kellene tennünk, hogy ez megváltozzon? Egyáltalán mi kellene tegyünk érte?
A betegek odabent mégis megváltoznak, oly sokszor hallom az utóbbi időben, hogy Doktor Úr tegyenek meg mindent, amit tudnak. Ha valamire szükség van a gyógyuláshoz, akkor a pénz nem számít… Oly sokszor… Egészen addig, amíg nem jön be hozzánk a beteg, addig mi vagyunk a rosszak, majd megváltozik. Fejre állunk ha kell, harcolunk, biztatjuk a benti beteget, hogy próbálja fejben is legyőzni a betegséget, 2 hét intenzív terápia után, ha a beteg magánál van, akkor megtörik, el-el sírja magát, majdnem könyörgünk neki, hogy ne adja fel, pszichológust hívunk mellé, majd odakint mégis mi vagyunk a rossz, a gonosz. A felszereltséghez, a személyzethez, a gyógyszer elérhetőséghez képest mi megteszünk mindent, de a kinti ember megtesz mindent? Megtesz mindent egy olyan járvány leküzdésében, amiben minden ember ki kellene vegye a részét?
Tudom én, hogy van az a 20-30%, aki teljesen másképpen gondolkodik, aki megfogadja a tanácsokat és nem azért oltatja be magát, mert éppen erre kötelezik vagy éppen a bevásárlóközpontba nem enngedik be. De mégis mit mondhatnék? Talán azt, hogy tegye mindenki félre a sértődéseit, frusztrációit, kicsinyességeit és tegye azt a saját kis körében lelkiismeretesen, amihez ért, amit tanult, amit tud. Az orvos gyógyítson tovább, a szabó varrjon tovább és a szerelő szereljen tovább. Az orvos ne akarjon szerelő lenni és a szabó sem orvos, sem tudós.
„Majd megváltozik a világ, amikor megérett rá. Fontos, hogy a tükörben mindenki tudjon szembenézni magával.”