Egy 68 éves néni keresett meg minket, aki évtizedeken át dolgozott egy színház kávézójában. A levelét az engedélyével lehozzuk, de a nevét nem említjük.
„T. újság! 68 éves vagyok, Crohn-betegségben szenvedek, röviden krónikus bélgyulladásban. Sajnos az esetemben a szokásosnál súlyosabb a kórlefolyás, műtöttek is vele, bélelzáródásom volt, hadd ne mondjam, mivel jár egy ilyen betegség. Egész életemben dolgoztam. Minden színészt ismerek, aki megfordult nálam a kávézóban az évek során, mert egy színházban voltam, és én főztem a kávét mindenkinek. Isten az atyám, hogy engem a mai napig megismernek olyan művészek, hogy szerencsésnek tarthatom magam. Van, aki a mai napig kérdezget, hogy mi van velem, miért nem vagyok a ruhatárban. Ott szoktam nyugdíj mellett beugrósként segíteni, amikor előadás van, és amikor bírom. Manapság már nem megy sajnos, nagyon beteg vagyok.
Az én betegségemmel annyi szövődmény járt, hogy a sok gyógyszer, amit szednem kell, a maradék pénzemet is elviszi. Nekem nagy szerencsém van olyan szempontból, hogy megkaptam az önkormányzattól az öröklakást, nem kell kifizetnem az albérletet, nem is tudnám. Néztem az interneten, hogy mennyien jártak úgy, hogy kilakoltatták őket, szégyen vagy nem szégyen, én becsületesen dolgoztam egész életemben, mégse tudnám fizetni a másfél szobás lakásom bérleti díját sem, nemhogy még a sokszorosára emelt hitelrészletet.
Van egy fiam, kint él Hollandiában. Ez a másik szégyenem, hogy nem tartjuk a kapcsolatot. Nem tudtam úgy segíteni, ahogy akartam. Öregasszony vagyok, beteg és neheztel rám, de nem tudok mit csinálni. Most már jól él, a képeit látom csak én is, amiket feltesz, egy betűt nem írna nekem. Sok a barátom, jó ismerősöm, a szomszédság is példás, segítjük is egymást, ahogy tudjuk, de én szégyellem a sorsomat, és hát szégyen, nem szégyen, én loptam. Nem akarok kérni senkitől se pénzt, de a kevés nyugdíjam úgy fogyott el a múlt hónapban, hogy még volt egy teljes hét a következőig. Egy fityingem sem volt, még egy tojáslevest se tudtam főzni, kenyeret nem tudtam venni.
Nem tudtam mit kitalálni, elmentem az adománydobozhoz. Régebben még én is volt, hogy tettem bele konzervet, akkor se volt sok pénzem. Most én voltam az, aki kivett belőle. „Csak egyet” – ki van rá írva. Pont amikor mentem este, előttem pakolta tele egy fiatalasszony. Megvártam, amíg elmegy, és szégyen, nem szégyen, kirámoltam mindent, ami benne volt. Befőttet, kenyeret, olajos halat, zacskós levest. Éhes voltam. Ott tartottam, hogy vagy mindet elviszem, vagy itt döglök éhen egy hét alatt azzal a betegségemmel, ahol az étkezésre nagyon kéne figyelnem, meg sem szabadna ennem mindent.
Életemben először loptam. Másoknak is kellett volna. Remélem, jutott nekik mástól. Nem is azért írom ezt, mert az én sorsom nehéz csak. Hanem azért, mert nem hiszem el, hogy Magyarország ide jutott. Nem tudok hinni annak a politikusnak, aki azt mondja, hogy ez normális dolog, hogy a legnagyobb spórolás mellett is elfogy egy beteg asszony pénze.
Nekem az internet az egyetlen szórakozás. A szomszédomnak vett a lánya új laptopot, a régit odaadta nekem, a wifit pedig megosztják, ezekért nem kell fizetnem. Jó lenne, ha változna valami. Próbálok én hinni, csak úgy nehéz, ha közben éhezik az ember. Majdcsak jobb lesz. Ha nekem nem, a következőknek talán…”