Az egyetemi éveim alatt egy call centerben dolgoztam, ahol különféle termékeket kellett értékesítenem telefonon keresztül, és néha egészen etikátlan módszerekkel köteleztek minket rávenni a hívott felet a vásárlásra. Nincs mit tenni, ha az ember szeretne tanulni, lakni is valahol, esetleg jobb napokon még enni is valamit, be kell vállalnia ezt is. Ahogy az lenni szokott, itt is működött egy főnökség, na és persze a rettegett kisfőnök, akit a névváltoztatás miatt hívjunk most Dezsőnek.
Dezsőtől mindenki tartott. Ő valóban szivatott minket, és több alkalommal megalázott a közös chatben engem, mint új fiút a többiek előtt. Gyűlöltem őt kezdetben, aztán egy Stockholm-szindróma szerű hatás folytán inkább a kegyeit kezdtem keresni, és jólesett ha mosolygott és ha örült valaminek. Mielőtt teljesen megőrültem volna Dezső betegesen szadista jellemétől, úgy döntöttem, felmondok, és nem hagyom magam teljesen a földbe taposni. Azóta 7 év telt el. A Facebook térhódításának okán Dezsőt egyszer csak kiadta a közösségi oldal, mint lehetséges ismerőst. Megjelöltem. Furcsa volt így látni. Gondoltam, már nincs hatalma fölöttem, majd maximum beszólok neki valamit, vagy egyszerűen ráolvasom az összes bűnét, ami belülről veszélyezett annak idején. Csak aztán rájöttem, hogy már nem is haragszom rá. Akármekkora fájdalmat okozott egy 18 éves kamasznak, aki elveszett volt és sebezhető, annak az időnek már vége.
Ráírtam inkább, megkérdeztem, mi van vele ennyi idő után. Örült nekem, kérdezett a munkámról, a magánéletemről. Elmondta, hogy a cég már rég megszűnt, és ő sem kisfőnök többé. Megszűnt mindenfajta függési viszonya azokkal, akik munkatársaimként alatta dolgoztak. Mondhatni, hogy mindenki valamilyen formában felszabadult.
Személyesebb hangnemre váltottunk aztán. Elmesélte, hogy az édesapja egy kórházban mulasztás miatt halt meg, és hogy nála nemrégiben rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. 3 kislány apukája, nem túl jó az anyagi helyzete, hétköznapjait a kétségbeesés járja át. Kérte a segítségem. A lehetőségeimhez mérten kérdés nélkül segítettem neki. Összekötöttem néhány nálam kompetensebb barátommal, akik vállalták Dezső ingyenes jogi képviseletét.
Mi a lényeg? A most, vagy az akkor? Jelen helyzetben már nincs okom haragudni Dezsőre, megbocsátottam minden bűnét, amelyekről lehet, hogy még csak nem is tudott. Az viszont tény, hogy az életem egy időszakában Dezső visszaélt a hatalmával, bántott és rettegésben tartott mindenkit körülöttem. Ha ezt a helyzetet a a politikára vetítem, eszembe jut a felmérés, amit Romániában végeztek arról, hogy ha Ceausescu még élne, hányan szavaznának rá. Az eredmény szerint jelenleg a volt diktátor megnyerné a választásokat. Azok után, hogy ’89-ben a saját népe lőtte/lövette agyon. Bár a két vezető nem hasonlítható össze direkten, mégis ide kell sorolnunk a Magyarországon uralkodó Kádár-mítoszt is. Azt a nosztalgikus, aranykorról áradozó állapotot, amelynek felemlegetésével többször találkozom a politikai csoportok kommentjei között, mint Soros György nevével az M1-en.
Megbocsátottunk, vagy elfelejtettünk? A legfontosabb kérdés nem is ez, hanem hogy a harag és a bosszúvágy eltűnése után mit tartunk fontosabbnak? A dolgokat, amik megtörténtek velünk, vagy a jelenlegi helyzetünket? Vonunk-e le konzekvenciát? Megéri-e hatalmi pozícióban hagyni egy zsarnokot azzal a tudattal, hogy egyszer úgyis leáldoz majd? És mi történik közben? Éli az életét bőségben, míg a nép nyomorog. Majd aztán ő is egy idős bácsi lesz, akit lehet, hogy meg is sajnálunk.
Amikor majd 60-70 évesen a Facebook akkori változatában látni fogom az Orbán-nosztalgiát, visszagondolok erre a cikkre. De én nem akarok ilyesmit látni. Azt szeretném, hogy a hatalma megtörjön, és az emberek feleszméljenek. Lássák, hogy milyen totalitárius rendszer kezd kialakulni, és ne engedjék kibontakozni azt. Ahogy én Dezsőnél felmondtam, ugyanúgy megtehetjük ezt Viktornál is. Ráérünk majd később megsajnálni. Inkább a jelen helyzetből kellene kilépni, hiszen minden most történik velünk…
Jabronka Richárd