Édesanyám megkérdezte tőlem, szeretném-e elolvasni Orbán Viktor levelét, amit az Erzsébet-utalványok mellé írt. Az mondtam, hogy semmiképpen, hiszen egy ilyen levélen a miniszterelnök kommunikációs hadserege hetekig dolgozik azért, hogy viszonylag rövid terjedelembe beleférjen minden olyan mondat, aminek önmagában is súlya van. Pár perc múlva azonban azt mondtam, egye penész, mégis megnézem.
Már ahogy felbontottam a borítékot, éreztem valami furcsát, valami felemelőt. Olyan érzés lehetett ez, mint amikor először fellapozod a Bibliát. Mint Szent Ágoston, amikor hallotta egy mennyei hangtól: „tolle lege, tolle lege”. Vagyis vedd, és olvasd! Itt van, kérem szépen. A Levél. (Utána alul folytatódik a cikk.)
Ahogy elolvastam, éreztem a meghittséget, a melegséget, ami elöntött. Úgy kezdtem el értelmezni az írást, mintha nem Habony Árpád és társai állították volna össze reklámpszichológusokkal, hanem mintha annak minden szava igaz lenne. Így már egészen másként festett a szitu.
Éreztem azt, amit már hosszú évek óta akartam. A közös sikert. Azt, hogy a nyugdíjasainkat valóban megbecsüljük, és nem csak azért, hogy nőjenek a grafikonok a szimpátiájuk által. Úgy éreztem, hogy ha Orbán Viktor igazat mond:
- Brüsszel tényleg elmehet a francba, mi sokkal jobbak vagyunk!
- A gazdaságunk már idén annyit fog nőni, hogy az árcímként meg sem nézem a boltban, csak pakolok a kosárba.
- A gyermekéhezésről már csak a történelemkönyvekben olvashatunk majd.
- Semmiféle széttagoltság nincs a társadalmi csoportok között, sem a politikai hovatartozás tekintetében, mi mindannyian egyetlen közös érdekért, Magyarország fejlődéséért küzdünk.
Bárcsak így lenne! Őszintén szeretném. De sajnos ez olyan, mint amikor valaki fűrésszel a kezében tart előadást a fák védelméről. Mind-mind aljas hazugság. Orbán így készül az ünnepre. A szeretet, a megértés, az őszinteség ünnepére.
Kellemes karácsonyt kívánunk mindenkinek!