„Azóta is keresem a helyemet az életben, hogy legyen egy állandó állásom” – írta az Ellenszélnek Derő Patrícia. A transz nő külföldön is próbált újrakezdeni, miközben nemi megerősítő kezeléshez szeretett volna jutni. Hazatérve a munkakeresés mellett családja elutasításával is szembesült.
Az Ellenszél korábbi összefoglalójában öt transz ember beszélt a 33-as paragrafusról és az önazonos élet akadályairól. Négyen névvel vállalták történetüket, egy megszólalónk névtelen maradt. Az összefoglalót külön interjúkkal folytatjuk: ezúttal Patrícia leveleiből ismerhetjük meg részletesebben az életét.
A 33-as paragrafusként ismert, 2020-as módosítás megváltoztathatatlanná tette az anyakönyvben nyilvántartott születési nemet. A hatályos törvény az utónév bejegyzését is a születési nemhez köti. Egy hormonkezelés vagy műtét önmagában nem teszi lehetővé ezeknek az adatoknak az átírását.
Az eltérő iratok munkahelyen, bankban vagy hivatalban akaratlanul is felfedhetik valaki transzneműségét. Erről a Budapest Pride is beszélt lapunknak. Patrícia történetében az önazonos élethez a megélhetés, a lakhatás és a családi kapcsolatok kérdése is hozzátartozik.
Az interjút Patrícia szerkesztőségünknek küldött leveleiből állítottuk össze. A kérdéseket az írásos beszámolókhoz szerkesztettük, a válaszokat tartalmuk megőrzésével rövidítettük és nyelvileg szerkesztettük.
Thaiföldön elmaradt a tervezett műtét
– Mi történt a thaiföldi utadon, ahová nemi megerősítő műtét reményében mentél?
– Tavaly közös megegyezéssel távoztam a munkahelyemről, és elrepültem Thaiföldre. Olyan kórházban szálltam meg, ahol nemi megerősítő műtéteket végeznek. Nekem végül nem tudták elvégezni a beavatkozást.
Akkor még nem tudtam, hogy az ott tervezett műtéthez előzetes hormonkezelésre lett volna szükségem. Ebben szerintem az Orbán-rendszernek is szerepe volt, amely itthon elfedte a tájékozódás lehetőségét. Óriási tabuvihart kavart a téma körül.
A szükséges hormonkezelés hosszabb lett volna, mint amennyit turistavízummal Thaiföldön tölthettem. Ezért nem láttam értelmét, hogy tovább maradjak. Ideiglenesen hazajöttem, azzal a szándékkal, hogy ismét elhagyom az országot. A korábbi NER-es munkahelyemre már nem vettek vissza. Hosszabb távon az EU-n belüli munkakeresést terveztem.
Álláskeresés Hollandiában, Spanyolországban és Németországban
– Hollandiában hol akadt el az újrakezdés?
– Akkor még csak magyar nyelvű születési anyakönyvi kivonatom volt, és azt nem fogadták el az ügyintézéshez. A magyar konzulátuson három hónapot kellett volna várnom egy időpontra.
A munkavállalásom és a biztosításom rendezése is bizonytalanná vált. Attól féltem, hogy egy munkahelyi baleset után biztosítás nélkül magamnak kellene kifizetnem a kórházi ellátást. A hormonokhoz való hozzáférést sem láttam megoldottnak. Ezek a körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy eljöjjek.
– Spanyolországban milyen nehézségeket okozott a munkavállaláshoz kapcsolódó ügyintézés?
– Három hétig próbáltam elintézni a munkakezdéshez kapcsolódó papírjaimat. Az első héten az újonnan szerzett ismerőseim tévedésből rossz rendőrségi hivatalhoz irányítottak. A második héten már a megfelelő helyre mentem. Ott derült ki, hogy előzetesen internetes időpontot kellett volna foglalnom. Hiába voltam ott személyesen, anélkül nem tudtam elintézni az ügyemet, a hétre pedig már beteltek az időpontok.
A magyar mobilnetemről nem töltődött be az időpontfoglaló oldal, ezért a hostelek wifijét kellett használnom. A hivatalból viszont azt nem értem el. Idegileg felőrlő volt a helyzet. Úgy éreztem, a közigazgatás kapuőrei szinte szándékosan hátráltatnak, miközben a tartalékaim napról napra folyamatosan fogytak.
A harmadik héten Valencia után Alicantéban próbálkoztam. Ott megmondták, pontosan mikor nyílnak meg az új időpontok. A megadott időpontban ismét megpróbáltam regisztrálni, ekkor derült ki, hogy spanyol telefonszámra is szükségem lenne.
Ekkor feladtam az egészet, mert egy magyar munkaközvetítő révén hamarabb kaptam állásajánlatot Németországból.
– Németországba tehát már állásajánlattal utaztál. Mi fogadott ott?
– Spanyolországból Frankfurtba repültem. Csak az érkezés után derült ki, hogy a munkaközvetítő megváltoztatta a munkakörömet és a telephelyet is. Raktári munka helyett egy autóalkatrészgyárba kerültem, Frankfurtból pedig még mintegy háromszáz kilométert kellett vonatoznom.
A gyárban nem magyarázták el rendesen a gép kezelését. Amikor először kellett felügyelet nélkül dolgoznom, féltem, hogy elállítok valamit. Szóvá tettem a betanítómnak, hogy alaposabb betanításra lenne szükségem. Azt válaszolta, hogy amikor ők odaérkeztek, egyáltalán nem volt betanítás.
Három hét után azzal az indokkal kellett távoznom a gyárból, hogy túl sok selejtet termelek.
– A munka mellett a szállásról is írtál. Milyen körülmények között laktál?
– A szobámban tíz fok volt, előfordult, hogy pulóverben és kabátban aludtam. A hideg miatt időnként össze kellett nyitnom a szobámat a szomszédossal, ahol két magyar vendégmunkás lakott. Zavart a droghasználatuk és az időnként hozzám is átszivárgó szag.
Amikor megszűnt a munkám, a szállást is el kellett hagynom.
– Mi hozott végül haza?
– Az az érzés hozott haza, hogy rendet kell tennem a saját országomban. A patriarchátus és a bürokrácia annyi helyen keresztbe tett nekem az elmúlt másfél évben, mióta a saját életemet próbálom élni. Szeretnék minden lehetőséget megragadni, amellyel változtatni lehet ezeken.
„Megint albérletben kell élnem”
– Hogyan alakult a munkavállalásod az elmúlt két évben?
– Amíg heteró férfiként próbáltam élni, a magas hangom ellenére öt évet el tudtam tölteni ugyanazon a munkahelyen. Akkor nem volt akkora probléma a munkavállalással, mint most.
Tavaly összesen nyolc munkahelyem volt, idén pedig már a tizediket kezdem. Most a hallgatói jogviszonyom miatt diákmunkákat is elvállalhatok. Mégsem látom magam előtt itthon ugyanazt a pénzügyi biztonságot, mint a thaiföldi coming outom előtt.
– Egy magyarországi munkahelyedről próbaidő alatt küldtek el. Mi előzte meg ezt?
– Egy magát elfogadónak tartó vállalatnál dolgoztam. Egy kolléganőm flörtölni próbált velem. Én nem akartam közeledni hozzá, és elmondtam neki, hogy transz vagyok.
A következő napok egyikén a főnökömtől hallottam vissza, hogy állítólag zaklattam ezt a kollégát. Nem volt semmilyen közeledési szándékom felé, ezért nem értettem, mivel vádolnak.
Próbaidő alatt felmondtak nekem. A kilépő interjún sem a főnököm, sem én nem hoztuk szóba a transz témát. Úgy éreztem, bármit mondok, a döntést már meghozták.
– A családod hogyan fogadta, amikor elkezdted a hormonkezelést?
– Mióta hozzájutottam hormonokhoz, a családom nem kíván szóba állni velem. Közös összejövetelekre csak korlátozottan hívnak meg. A szüleim elköltöztettek a házukból, így megint albérletben kell élnem.
Korábban is előfordult már, hogy el kellett költöznöm tőlük, még a transzneműségem felvállalása előtt. Most a munkalehetőségeket is szegényesebbnek látom itthon.
– Azt is írtad, hogy az örökséggel fenyegetnek. Mit mondanak, és hogyan érint ez téged?
– A családom azzal fenyeget, hogy ha tovább haladok a nemváltás útján, akkor nem fogok örökölni tőlük semmit.
A magam számára nem lennék egyenes ember, ha tíz-húsz évig várnék, és egy családi ház eladásából finanszíroznám a tranzíciómat. Úgy érzem, később nehezebb lenne elérnem, hogy a megjelenésem alapján is nőként lássanak.
Hit és gyerekvállalás
– A leveleidben a vallásról is beszéltél. Milyen élményedet szeretted volna megosztani?
– Római katolikusként korábban rendszeresen jártam templomba, néha még mindig benézek egy-egy szentmisére. Egyszer a gyóntatófülkében a pap megkérdezte tőlem, hogy huszonhét évesen miért nincs még gyerekem.
Nagyon szívesen mondtam volna neki, hogy ezt kérdezem én is Istentől, kérdezze inkább őt. Úgy érzem, az egyház elítélne a nővé válás gondolata miatt.
– Te hogyan gondolkodsz a gyerekvállalásról és arról, milyen szülő lennél?
– Megkíséreltem fiúként is élni, volt több barátnőm is. Egyik kapcsolatomban sem jutottunk el reálisan a gyerekvállalásig.
Ha lenne gyerekem, valószínűleg megszólnának, hogy túl liberálisan, pontosabban megengedő módon nevelem. De akkor sem szeretném elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint amelyeket a szüleim követtek el velem. Soha nem romboltam le a saját személyiségemet, amikor alkalmazkodni kellett másokhoz, még akkor sem, ha ezt várták el tőlem – zárja sorait Patrícia.
Köszönjük az interjút!
