A Netflix szeptember 24-én mutatta be a Szomorú halottak című négyrészes minisorozatot. Pablo Larraín rendezése Mariana Enriquez történeteiből építkezik, és Buenos Airesbe visz. Egy film, amelyben a halottak látszanak, a felelősségvállalás nem. Ez a gondolat végig ott marad a történet minden rétegében.
Kiváló karakterekkel és álomszerű ritmusban működik a film. A depresszív, másokat hibáztató, felszínes és hazudozó karakterek olykor átlátszóbbak, mint maguk a halottak. A halottak megjelennek, és köztük járnak. Ők is a saját problémáikkal foglalkoznak, azonban néha leleplezik az élőket. Jelenlétük közben egyre többet mutat meg abból, amit az élők inkább elrejtenének.
A doktornő főszereplőként próbálja helyrerakni az információkat, de valójában ő is sodródik a megbélyegzéssel. Orvosi döntései során több ember halt meg a kezei között. Ez végig ott marad körülötte, miközben próbál eligazodni a jelenben és a múltban.
A filmbeli környezet legalább annyira fakó, mint maguk a szellemek
Unottság, értékvesztettség és a motiváció elvesztése járja át Buenos Airest. Az egymás védelmében összejött helyiek sem közösséget alkotnak. Inkább egy arénát teremtenek, amelyben a másikat szidhatják, miközben félnek a külső ellenségtől. Ez a közeg sokszor nyomasztóbb, mint bármelyik természetfeletti jelenet.
A halottak látása olyan természetesen épül be a film folyásába, mintha már a helyiek is félig halottak lennének. Nincs óriási csodálkozás akkor sem, amikor már sokan látják őket. (Spoilert nem írunk arról, hogy miért látják többen is őket.) A minisorozat ereje részben éppen abból jön, hogy ezt az abszurditást szinte hétköznapi állapotként kezeli.
Sok erős kérdés van a filmben. Talán az egyik leglényegesebb, hogy vajon a halottakat akarjuk engesztelni, vagy saját magunkat? Mindenkinek ajánljuk a Netflix minisorozatát, ahogy korábban ezt a minisorozatot is ajánlottuk!
