Szánalmas: így magyarázza a magyarázhatatlant Rákay Philip.
Van az a pillanat, amikor a valóság és a magyarázat között akkora rés nyílik, hogy szinte huzatot kapunk tőle. Rákay „Philip” Kálmán legutóbbi szereplése pont ilyen: egyszerre próbálta elmagyarázni, miért kellene állva tapsolnunk a hatvanpusztai fejlesztésnek, miért fontos, hogy „harcosok” és „digitális polgárok” egyszerre dicsőítsék a kormányt, és miért volt történelmi tett „útmutatót kötni” az IMF talpára. A
Rákay szerint két csapat tartja a frontot:
-
a Harcosok Klubja, akik „karcosan” üzengetnek és vállalják a napi csörtéket az interneten;
-
és a Digitális Polgári Körök, akik elegánsabb kézmozdulattal, megfontolt megosztásokkal és lájkokkal tartják mozgásban a narratívát.
A konklúzió nem is lehetne egyszerűbb: nem elég csendben bólogatni, ki is kell menni a térre – legalább az online-ra – és harsányan közölni, hogy nekünk van igazunk. Hozzászokni az „emelt főhöz”, mert „van mire büszkének lennünk”. Az irónia csak ott köszön vissza, hogy ha valaki mégsem tapsol ritmusra, hirtelen már nem is polgári, csak „ellenzéki hangulatkeltő”.
Hatvanpuszta – ahol „nincs Versailles”, csak érzékeny pénztárca
A műsor másik főszereplője a hatvanpusztai beruházás. Németh Balázs felütése: „nincs itt semmi látnivaló”, nem Versailles. Rákay rálicitál: a kritika alapja irigység. A csavar: nem a pompát kell nézni, hanem azt, hogy a felújítás milyen „emberfeletti teher”. Ő pedig – hangsúlyozza – ingatlanfejlesztőként pontosan tudja, mit jelent ez: nagyító alatti munka, megugró költségek, és még egyszer nagyító.
Jó, tegyük félre a dekorációt, nézzük a logikát. Rákay szerint funkcióváltás nélkül nincs értelmes befektetés műemlékbe. Legyen hát panzió, golfpálya, cégközpont, családi kúria – valami, ami visszahozza a pénzt. És mivel „ezerszám pusztulnak” az ilyen épületek, inkább köszönjük meg azoknak, akik „leadózott, tisztességesen megszerzett” jövedelmükből életet lehelnek a kövekbe. A közös kulturális kincs gyarapodik – még ha közben a kapu magánterület feliratú is.
Az egészben a finom trükk: a közérdek és a magánérdek összemosása. A történet végén a taps nem a műemlékvédelemnek szól, hanem annak a szűk körnek, amelyik megteheti, hogy a nemzeti örökségből privát díszletet építsen. Ha kérdeznéd: mennyi a nyilvánosság, mekkora a transzparencia, mi a hosszú távú közhaszon? „Nincs Versailles.” Értjük.
„Irigyek vagytok” – a kifogyhatatlan érv
Ha az érvek gyengülnek, mindig marad az irigységkártya. Hadházy? Irigy. Oknyomozók? „Életükben nem láttak közelről műemléket.” A kritika így már nem vélemény, hanem jellemkérdés. És ha valaki még mindig firtatná a közpénz–magánpénz határát, a közbeszerzések légkörét vagy a politikai beágyazottságot: nyilván „nem érti a polgári ethoszt”. Mert az igazi polgári attitűd – Rákay kézikönyve szerint – az ünneplés.
IMF-kopogtatás és a „második rendszerváltás”
Jön a nagyívű történelmi betét: Orbán Viktor, aki „útmutatót kötött” az IMF talpára – és ez, halljuk, felér az 1990-es rendszerváltással. Részletekbe nem megyünk bele („nem fogok belemenni”), de a lényeg világos: piacról jobb hitelt fölvenni, mert „a kínai vagy arab hitelező nem szól bele” a 13. havi nyugdíjba. Micsoda szabadság!
A bökkenő: a pénz ára és feltételei sosem tűnnek el attól, hogy nem hárombetűs intézményhez mennek a sajtófotók. A piacnak is van véleménye – csak nem sajtótájékoztatón mondja el, hanem kamatfelárban. De a történetben ez most mindegy. A dramaturgia kedvéért elég, ha a néző a gonosz IMF–jó piac ellentétet viszi haza, és közben belefeledkezik a szabadságharc füstgépébe.
Magyarország – a 9 százalékos meseország
Rákay végül üzletember-üzemmódba kapcsol: a külföldi befektetők imádják, hogy a társasági adó 9%. Tízből tízen rácsodálkoznak, kérdezik, nem-e elírás, ő pedig mosolyogva mondja: dehogy. A „nem megfojtani, hanem segíteni” szlogen itt kerekedik egésszé: alacsony adó, olcsó munkaerő, fegyelmezett hozzáállás, kiváló utánpótlás – a prospektusban minden tétel kipipálva.
A lábjegyzetet nem teszi hozzá: kinek mennyi marad a végén, ki és hol fizeti meg a „segítség” árát – oktatásban, egészségügyben, vagy abban, hogy a műemlék végül magánparkká vedlik át. De ez már megint az a fajta kérdés, ami rontja a hangulatot a vetítőben.
A műemlékvédelem valóban drága sport. Átlátható szabályokkal, közérdekű használattal és mérhető társadalmi haszonnal lehet belőle közjó. Amikor viszont a „közös kultúrkincs” vége egy magánbirtokra kanyarodik, ahol a köz számára maximum a drónfelvétel marad, a tapsrend hirtelen kínos. Ilyenkor lép színre az „irigység”, az „ellenzékiség” és a „nem érted” érvelőtrió – tökéletes fedősztori arra, hogy a rongyrázás közpénzszagát elnyomja a potpourri.
Rákay története valójában egyszerű: van egy elit, amelyik szerint a siker jele a látvány, és van egy nyilvánosság, amelyik néha megkérdezné, miből, kinek, mennyiért és mennyi időre. Az előadás végén ugyanaz az instrukció: „Ezt meg kéne tapsolni, ünnepelni kellene!” Csakhogy a nézőtéren egyre több a füllhallgató – nem a díszletek recsegése zavar, hanem a szöveg. Elég a rongyrázásból és a nagy narratívákból. Kevesebb díszlet, több számla. Kevesebb sértett fölény, több nyilvános adat. És ha tényleg nincs Versailles? Mutassák meg közelről. A nagyközönségnek is.
További cikkeinkért kövesd az Ellenszél Facebook-oldalát is!