Vékony jégen járunk.
Ha eddig nem, hát mostanra kiderült. Hosszú évtizedek alatt hozzászoktunk, hogy létezik a több, a szebb, a finomabb, az elérhetőbb. A fogyasztás mámora egyre éhesebbé tett minket. Buli, mi, a bulimia? Persze, volt mentségünk: történetünk szétlőtt múltunk szegénységéből indult. Aztán plasztik szuvenírekből és last minute élményekből összehánytuk magunknak a hedonizmus kényelmes fészkét, ahol mindig van fűtés, all you can eat, világútlevél, ingyen wifi, „rodeo, video, fa deo”, jacuzzi, luxizás, hepaj, Dubaj, Trónok harca, herevasalás, bulibáróság, „a fogkövemet is Swarovskiból rakták”, mert „megérdemlem”, black friday every day, jó ebédhez szól a NATO, a vén Európa majd megvéd. De legalább pénzt küld.
Mindeközben nem néztünk oda. Én sem. Oda, a jég alá, ahol Azog, az ork szörny halottnak tettette magát, de készült a feltámadásra, hogy újra világunkra bocsássa a pusztítást. Ugyan már, a XXI. században ilyen nem történhet! Don’t look up! Don’t look down! Nem néztünk oda, ahol miattunk haldoklik az élővilág, oda, ahol a mindenható korrupció megrohasztja az embert, és megöli a versenyt, oda, ahol a szabadságot megfojtják, és a kisebbségeket üldözik, oda, ahol máglyára küldik a tudományt, és keresztre feszítik az emberi jogokat. Azt gondoltuk, amíg „áram van, minden van”, two in one, „just do it”! Vagy nem gondoltunk semmit, csak rendeltünk még egy fröccsöt. Carpe diem – szar, de ilyen! Ez van, öcsém, ebola fakó!
Vékony jégen járunk, és repedezik alattunk. Már elfelejtettük, hogyan lehet magunktól lemondani dolgokról. Növekedésről, felhalmozásról, pazarlásról. A szüleink még tudták. De mi unjuk a régi sztorikat, és már nem ismerjük a józan belátásból fakadó önkorlátozást. Most is csak kényszerből tanulunk takarékoskodni. Talán a gyerekeink jobban csinálják majd. Mi addig piszkáljuk az emberi géneket, beleégetjük a szenet a levegőbe, öntudatra ébresztjük a mesterséges intelligenciát, algoritmusoknak adjuk át a döntést, hogy mit olvassunk, hallgassunk, nézzünk, gondoljunk. Bízunk benne, hogy mindez bejön. A sivatagban nem oázist építünk, hanem stadiont, amit egy hónapig használunk, majd lebontunk. Katar van. Katarzis nincs. Ez nem jött be. Csak Messinek.
Vékony jégen járunk, és be is szakad alattunk. Három éve rászabadítottuk a covid járványt a világunkra, veszteségeink számosak, halottaink tömege indokolatlanul nagy, Kínában most is negyedmilliárd ember kínlódik. A járvány nyomában kialakuló gazdasági válság pedig csak előhangja lett az energia válságnak, ami a cár kegyetlen háborúja nyomán támadt. Európa összehúzza magát. Oroszország kőkeményre fagy, hidegebbre, mint a hidegháború idején, a vezér reszkető keze az atomrakéták indítókulcsai közt matat, fogát csikorgatja a történelem. Stupid, durák, idiot, a rakétám patriot. Csuhajja. Van miért félni.
Vékony jégen járunk, egyik lábunk már a rianásban. Az orosz tankok oldalán valóság lett a Z WAR, a zombi háború. Ott őrjöng a szomszédban, de minket is fertőz már, ott lőnek, de itt is hullanak bombák az utcákon – egyelőre plakátokon. A hamis hírek, fizetett hazugságok megzavarják a tisztánlátásunkat, mérgeznek szellemi és morális értelemben is. A közösségi média az önfényezés és gyűlölet globális terepe lett, még soha nem gyűlölt nyilvánosan ennyi ember ennyi más embert ezen a földön. Önként és dalolva. Hivatásból és parancsszóra. A Google a barátunk? Mindenkit utálunk. Fenntartható fejlődés? Az inkább fejlövés. Az infláció nő? Az apa férfi. Ruszkik haza? Földgáz ide! Ukrajna? Minek ment oda?
A vékony jég beszakad, kiáltunk, csapkodunk, derékig csúszunk a kásás jégtáblák közé. Azog mozog, és beleköp a markába. Embertársaink serege elmerül a nélkülözésben. Világszerte. Ételt, meleget, biztonságot, megbecsülést akarnak. De információt, tudást, szabadságot nem igazán. Legtöbben nem tudnak róla, hogy az előbbiek nincsenek az utóbbiak nélkül. Csak hulljon már valami az asztalra, ahogy szokott! Adjon az Isten! Adjon a király! Adjon úgy is, ha nem kérem! Az állam felkopott. Az állam én vagyok. Milliók öröksége ez a tanult tehetetlenség, szövődménye pedig az ökölbe szorult arc. Benne az ordító száj, ami követel ezt, azt, valamit, bármit, mert az jár. Jár és kész. Néha le is esik valami. Support. Szubszigyija. Kedvezmény. Jutifalat. Churros. Pirog. Jázmin rizs. Krumpli. Farhát. Pacal. Egy szál hal. De halászni senki nem tanítja meg a leginkább rászorulókat. Marad az egybites választás: élni halon vagy halni éhen. És irigyelni azt, akinek van. Választása, tudása, eredménye. Biztos lopta.
Új év jön. Új ígéret? Új remény? Segíteni kell. Rajtuk. Rajtunk. Egymáson. Nem lerántani a másikat, hanem mellé sorolni, vagy éppen megtartani. Okosan, türelemmel, szívósan, technikásan. Felszínen maradni, lerúgni magunkról mindazt, ami lehúz, ami téves és felesleges. A jegesmedvékkel már elbántunk. Lelkünk rajta. De magunknak még adhatunk esélyt. Ha nem arra gyúrunk, hogy ki lesz a leggazdagabb hulla a tengerfenéken, hanem arra, hogy ki tud segíteni magán és másokon, hogy levegőhöz jusson. Nem olyan bonyolult. A szolidaritás, a kölcsönös segítségvállalás nem romantikus idealizmus, hanem túlélő szettünk praktikus eszköze, társadalmi mentő öv, amibe együtt kapaszkodhatunk. A felelősségvállalás pedig nem szitokszó egy elavult büntető törvénykönyvből, hanem a szabad ember erőforrása. „Ússz, és evezz, ússz, és evezz, ússz, és evezz!” Én veled tartok! GP