„Épségben át kell vinnünk hazánkat a túlsó partra” – mondta ma a miniszterelnök, de arra aligha számított, amit ezután kapott. Lévai Júlia Líra bejegyzése:
„Túl azon, hogy egy hazát nem kell és nem is lehet átvinni, sehova, mert egy haza éppen attól haza, hogy ott van, ahol van, illetve attól nevezzük a hazánknak, hogy mi is épp oda születtünk és ott nőttünk fel; egyszóval mindezeken túl ilyet azért nem lehet mondani,
MERT EZ A KÉP MÁR FOGLALT.
Éspedig úgy foglalt, hogy annak van jelentősége. Aki idézi, az ezzel nem pusztán az egyik, nagy magyar költővel (Nagy László) teremt közösséget, hanem mindazokkal, akik rezonálnak a képre.
Létem, ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
– így hangzik az a négy sor, amely egyúttal a magyar költészet egyik legtöbbet idézett versszaka is, tehát még annál is erősebben kötődik a magyar mivoltunkhoz, a közös nyelvünkhöz, emlékeinkhez.
Akik értik a mögötte rejlő filozófiát és élvezik a benne használt szavak szépségét, azt is átélik, hogy ezzel itt több százezer emberrel azonos hullámhosszra kerülhetnek.
Ez a kép tehát úgy köti össze a magyar nyelvet értő, ismerő embereket, hogy az egyúttal a magyar mivoltuk, az identitásuk legmélyebb átélését is jelenti a számukra.
Az semmi, de ha külföldön megkérik az embert, hogy mondjon néhány olyan verset, amellyel érzékeltetni tudja a magyar költészet szépségét, gondolati kifinomultságát, képalkotói leleményességét, a sok Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti stb. idézet mellett ez is biztosan ott lesz a példák között.
Vagyis amikor a miniszterelnök úgy nyúl hozzá ehhez a versben megformált képhez, hogy azt egy hatalmi stratégia pártos céljaihoz igazítja – vagyis nála nem a fogában és nem a szerelmet, hanem egy politikai fogalmat kell átvinni egy ideológiai túlsó partra –, akkor nem tesz mást, minthogy minden ízében szétveri a magyar identitást.
Ha létezik a jobboldal által oly sokat idézett „magyarellenesség”, akkor ez az.
A magyar miniszterelnök tehát egy kulturálatlan, bárdolatlan, a magyar irodalomnak furkósbottal nekieső, azt semmibe vevő, nemzetellenes gazember, akinek semmi joga nem lenne a magyar kultúrának még a nevét sem a szájára venni.
De mivel sajnálatos módon ő az, akinek ma Magyarországon mindenhez joga van, ebben a jelenidőben természetesen ezzel is azt tesz, amit akar.
Egy ennél univerzálisabb időben azonban nincsen sehol. Ott Nagy László van, és mellette hosszú sorban még irdatlan mennyiségű költő, akinek sorai mellett ez a nevetséges ágálás egyszerűen egy nagy semmi.
Nagy László: Ki viszi át a szerelmet, 1957-ből:
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
2022.10.02.”