Vámos Miklós író DUNAPESTI ÁLMOK (1.) című írásában adott számot viszonyáról a szocializmussal, a Nyugattal, az EU-val. Utóbbiakat nagyon szereti, de most izgul, szorong és aggódik, mert egyre fagyosabb Magyarország és az Unió viszonya, és nem szeretné, ha hazánk megint kikerülne a prérire.
Én sajnos a szocializmusnak nevezett korszak egyik szimbolikus évében születtem, 1950-ben. Az ötvenes évek egybeesett a gyerekkorommal. Sajnálatos.
Úgy nőttem föl, hogy sorompók és tilalomfák jelenléte volt a természetes. A legsúlyosabbak az ország határait jelezték. Idebent éltünk mi, a zsíroskenyerek, táncdalfesztiválok és Fradi-meccsek sár ízű miliőjében. Kint helyezkedett el a világ gyümölcseinek terülj-terülj asztalkája, rajta az orkánkabát, a szólásszabadság, az Opel Kadett, a többpártrendszer, a kazettás magnó. Korai utazásaimon a mesés Nyugat-Európában többé-kevésbé másodosztályú embernek éreztem magam. Vagy inkább harmadosztályúnak. Éreztették velem, hogy az vagyok. Trabantos kalandozásaim egyikén a mögöttünk vánszorgó kamion sokáig tülkölt, takarodjam az útjából, s amikor megelőzött, kimutatott az ablakán: autótemető volt a kanyarban. Roncstelep. Kocsimat (?) s engem is oda utasított.
Úgy éreztem, joggal, az NDK autóipar remeke erősen füstölt az emelkedőn. Mindezek után érthető, ha szívből lelkesedem EU tagságunkért. Olvassátok, irigyeljétek, én az Európai Közösség állampolgára vagyok! – kiáltom, remélve, Majakovszkij hall engem valahol. Amint lehetett, a nevem mögé is odatettem az EU-t, megszerezve a vamosmiklos.eu domaint. (Végül sosem használtam, de az mindegy.) A vamosmiklos.hu lett a honlapom. Mehettem immár át a határokon, ahányszor csak akartam, ha volt rá pénzem. Ez boldoggá tett. EUfórikus érzéssel töltött el.
Most, amikor rossz hírek érkeznek hazám és az EU jegesedő kapcsolatáról, izgulok, aggódom, szorongok. Nehogy megint kikerüljünk a prérire. Nehogy újra vízumért és útlevélért kelljen folyamodnunk a hatóságokhoz. Nehogy kitagadjanak abból a családból, ahol végre már elfelejtették, hogy a magyarok azok, akik lopnak az áruházakban. Nehogy ismét utamat állja a határőr, és kinyittassa a bőröndöm a vámőr, közben elsüsse az idegesítő viccet: ő is vámos, nem csak én. Köszönöm, ebből nem kérnék. Sem ébren, se rémálomban.
Maradnék europolgár, szívemben mindig az voltam. Szeretném, hogy rólunk csupa pozitívum jusson az EU népeinek eszébe: Liszt, Bartók, Puskás. Na jó, Rubik-kocka. Tessék mondani, egy ilyen dunapesti álmodozó, mint én, mit tehetne ezért?
