A magánélet nem tartozik a politikára, szokták mondani. A politikusok magánjellegű, személyeskedő megnyilvánulásai esetén azonban ez már hagy némi kivetnivalót maga után. Azok az emberek ugyanis, akik a közéletre adják a fejüket, példát is mutatnak ezáltal. Sajnos Tarlós Istvánra ez nem igaz, ugyanis ő a nettó bunkóságával maximum a vele egy szellemi szinten lévő tavikagylók számára mutathat példát.
Kimondhatjuk nyugodtan, hogy egy ilyen ember nem való politikusnak, de még csak olyan munkahelyen sem biztos, hogy szívesen látnák, ahol egyáltalán emberekkel kellene foglalkoznia. Teljesen független ugyanis a politikai oldaltól, hogy ki mennyire képes arra a kölcsönös tiszteletre és példamutatásra, ami mára kikopott a politikai elvárások listájából.
Képzeljük el, hogy Tarlós István felveszi reggel szép öltönyét, sugározva ezzel komolyságát, majd a választók felhatalmazásával nem azon munkálkodik, hogy miként lehet jobb a köznek, hanem pökhendi stílusban azt mondja egy hölgynek (Gy. Németh Erzsébetről van szó, aki ráadásul a főpolgármester DK-s képviselőtársa is):
„hiába mosolyog most úgy mint egy hód.”
Valakit külsősége alapján megsérteni, női mivoltját ignorálni, mindezt politikusként, legalább akkora genyóság, mintha a bolti eladó hozzánk vágna egy romlott árut, felpofozna és még ki is fizettetné. Ahogy vásárlóként sem a rohadt parizert, választóként sem a minőségében ugyanilyen Tarlóst kértük.
Szóval nem hiába mosolyog úgy az a hölgy, mint egy hód, Tarlós úr! Mi mindannyian hódként mosolygunk Önre, csak nehogy összetévesszük egy fatuskóval…