Vásárhelyi Mária szociológus a Facebook-oldalán tette közzé a történetet arról, hogy miként zajlott a gyermekkora hatvan évvel ezelőtt és arról, hogy kikkel élte meg azt.
„Hatvan évvel ezelőtt történt…miután mindenki szembesült azzal, hogy Sznagovban hosszabb időre kell berendezkednünk, és semmiféle információt nem kaphatunk arra vonatkozóan, hogy meddig fog tartani fogva tartásunk, a felnőttek, különösen mivel a gyerekek számára valamiféle viszonylag stabil és megnyugtató környezetet kellett kialakítani, elkezdték berendezni az életünket és valamiféle normál kerékvágást kialakítani a mindennapokban.
A reggeli elfogyasztása után az iskoláskorú gyerekeknek tanulni kellett. Az okításban a felnőttek közül azok vettek részt, akinek bármiféle affinitása volt az efféle, nem kevés türelmet igénylő tevékenykedéshez. Az iskoláskorú gyerekeket életkoruknak megfelelően tanulócsoportokba osztották. Rajk Laci, Szilágyi Juli és Jánosi Feri voltak az „öregdiákok”, ők már Budapesten elvégezték az első általánost és rutinos motorosoknak számítottak. Az ő tanulmányaikat Rajk Júlia vezényelte. A következő tanulócsoportba a nővérem Juli és Erdős Ági került, ők mind a ketten 56 őszén kezdték az első osztályt. Velük elsősorban Anyu és Verocska (Bácskai Vera) foglalkozott, és bár mind a ketten történelem szakosok voltak, meg kellett küzdeniük az írás, olvasás és számtan tanítás minden kínjával. Mivel Julinak a szép írás elsajátítása különös nehézségeket okozott már otthon is, és Anyunak rendre el is fogyott a türelme, a hálátlan feladatot Verocska vállalta magára, bár folyamatosan amiatt aggódott, hogy vajon az ő ronda írásával hogyan fogja megtanítani Julit szépen írni. Visszatekintve azonban nem kétséges, hogy megbirkózott a feladattal.
Persze a „tanári kar” tagjai már kezdetektől besegítettek egymásnak, Anyu és Verocska eredetileg történelem tanárok voltak, úgyhogy ők a humaniórák levezényléséből vállaltak nagyobb részt, Rajk Júlia a matematika oktatás oroszlánrészét vállalta magára, Jánosi Ferenc pedig énekelni tanított mindenkit – felnőtteket és gyerekeket is. Szilágyi Ella néni a rajz és kézimunka foglalkozásokat irányította. Köves Erzsi és Nagy Erzsébet, bár nekik is voltak iskoláskorú gyermekeik, igyekeztek távol tartani magukat az okítás örömeitől. Köves Erzsinek a feje fájt állandóan, Nagy Zsókát pedig a hímzés foglalta le. A férfiak közül Nagy Imre veje folyt folyt bele rendszeresen az iskolásdiba, a többi férfinek sem türelme, sem kedve nem volt ehhez, ők reggeltől estig és estétől reggelig képesek voltak újabb és újabb helyzetértékeléseket és megfejtéseket felvázolni a jövőnkre vonatkozóan, ami ahhoz képest, hogy lényegében semmiféle információval nem rendelkeztek sem arra vonatkozóan, hogy mi van Budapesten, sem arra, hogy mi lesz velünk, komoly teljesítményként értékelhető.
Mi, kicsik, akik még nem voltunk iskoláskorúak, reggeltől estig szabadon játszhattunk, unatkozhattunk, veszekedhettünk a kertben vagy a házban. A délelőtti tanítás 2-3 órán keresztül tartott, utána ebédeltünk majd csendes pihenő következett. A csendes pihenő idején a nagyoknak leckét kellett írniuk és tanulniuk, mi pedig alvásra voltunk kötelezve. Aztán, amikor véget ért a délutáni szieszta, akkor tört ki az igazi játék. Általában két csapatra oszlottunk, az egyik csapatnak Rajk Laci, a másiknak Jánosi Feri volt a parancsnoka, de a viták és veszekedések, már a játék indulása előtt megkezdődtek, mivel mindenki Laci csapatába szeretett volna kerülni. A két csapat közötti harcok egyre vadabbak és keményebbek voltak, életre-halálra küzdöttek egymással a csapattagok.
Repkedtek a pofonok és hatalmas birkózások folytak, rövid idő alatt kőkemény utcagyerek vált a nagyokból. Leggyakrabban Egri csillagosat játszottunk, ami nagyon fegyelmezetten, mindig úgy kezdődött, hogy a tisztek a parancsnoknak, Dobó elvtársnak jelentettek. Mi Szilágyi Jóskával a valódi küzdelmekbe nem vehettünk részt, mert túlságosan kicsik voltunk, így minket kémkedni küldtek. Bár mi rendkívül komolyan vettük a feladatot, ám hogy mi után kellett kémkednünk, az nem igazán derült ki. De mivel akkoriban még rendszeresen vetítettek nekünk – többnyire szovjet – háborús filmeket, azt jól érzékeltük, hogy a kémekre a háborúban nagyon fontos feladatok várnak, és ennek megfelelően igyekeztünk ellátni a ránk bízott – nehezen azonosítható – feladatot.”