A közösségi oldalakon néha felbukkan egy olyan bejegyzés, amely képes megállítani az embert. Így történt most is, amikor Karsai Dániel oldalán megjelent egy visszaemlékezés. A sorok egyszerre személyesek, játékosak és fájdalmasak. A történet magával ragadja az olvasót, mert közel visz egy olyan emberhez, akinek életét sokan ismerték, mégis kevesen látták ennyire közelről.
A szöveg első mondatai már jelzik, hogy különleges kapcsolat bontakozik ki. Gugi arról ír, milyen humor kötötte össze őt és Danit, és hogyan alakult ki köztük egy saját nyelv. A zenék, a közös viccek és a belső poénok egy olyan világot rajzolnak ki, amelyben egyszerre van jelen játékosság és intellektuális csipkelődés.
A visszaemlékezés egyik legerősebb része az, ahogy Gugi felidézi közös munkájuk első időszakát. A két rokon egy újlipótvárosi garzonból épített irodát, és közben kialakult közöttük egy sajátos munkakapcsolat. A bejegyzésben felbukkanó „beszólás lista” ma már családi ereklyének tűnik, amelyet még mindig keres. Az olvasó így érzi, mennyi humor, szeretet és laza fegyelem határozta meg ezeket az éveket.
Íme a bejegyzés:
Sziasztok,
Gugival, unokatesónkkal Daninak egészen különlegesen szép kapcsolata volt, következő visszaemlékezés róluk szól.
Ölelés mindenkinek,
Peti
Mi jut eszembe, ha Danira gondolok?
Hú… Annyi minden… először is néhány sláger, amelyeket szerintem nem lenne ildomos nagyobb közönség előtt idéznem, mert a teljes kontextus/személyiségkép és a Dani és köztem megszokott humor ismerete nélkül teljesen félremehetne az üzenet. Steel Panther, Jon Lajoie – sapienti sat, aki nem ismeri, utánanézhet (ha nagyon szeretne), de csak saját felelősségre!
Mindenesetre e remek előadók egy-egy száma lett anno a Karsai Dániel Ügyvédi Iroda első belsős indulója, persze ebben segített, hogy akkor még csak mi ketten alkottuk az irodát – Karsai és Karsai egy újlipótvárosi garzonlakásban – így másnak nem volt vétó-joga. Ebből az időből származik az a „beszólás lista” is, amin összeírtuk, hogy beszél Dani mint főnök hozzám mint ügyvédjelöltjéhez, aki egyben az unokatestvére. „Unokahúgom” mondta mindig, és én nem győztem minden egyes alkalommal kijavítani, hogy a magyar nyelvben az unokahúg a nagybácsi viszonylatában értelmezhető rokon, nem a fiatalabb lány unokatestvér vonatkozásában… nem különösebben érdekelte. : )
Ezt a listát ki is nyomtattuk, valahol meg kell lennie, de akárhogy próbáltam nemrég felkutatni, nem sikerült nyomára bukkannom (megjegyzés: ha bárki tudna róla valamit, kérem, nálam jelentkezzen!). Pedig e kiragadott, feljegyzett mondatokból is átjönne talán valami abból a Daniból, aki ő nekem volt… teljesen bolond, sőt, teljesen őrült, olykor politikailag inkorrekt, hovatovább… mondjuk ki, kissé bunkó, de mindez a maga módján… amolyan intelligens-cinikus Dani módján…
amiért nem lehetett haragudni, nem lehetett nem röhögni és nem lehetett nem érteni, hogy ő így szeret… és én így szeretem.
Meghatározó 10 hónap volt, amit szorosan együtt dolgoztunk, majdhogynem napra pontosan az anyukája (aki az én nagynénim volt, de ha már a pontos magyar nyelvi rokonmeghatározásoknál tartunk: az ángyom) betegségének kiderülésétől a halála napjáig – nem tudom, lehet-e hinni ilyesmiben, de mintha engem a sors rendelt volna akkor mellé – pontosan akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Lelkiztünk, de csak módjával, dolgoztunk, emberi jogoztunk s alkotmányjogoztunk elég sokat és – minden szerénységet félretéve – elég jól, valamint elláttam legfőbb funkciómat Dani életében: randi-coach-a voltam. Mondtam neki, hogy szerintem jobbra „swipe” vagy balra „swipe”, vele találkozz, vele ne találkozz, jó az ing, nem jó az ing, legyél jófej, ne csak mesélj, figyelj is, ne csak hallgass, figyelj is, stb., stb. …
Hogy mennyire voltam sikeres e munkakörömben? Azt hiszem, az akkori időkből származó tartós „eredmény” – értsd: annak teljes hiánya – magáért beszél… semennyire. De legalább megpróbáltam, érzékenyítettem, és azt hiszem (azt szeretném hinni), hogy valahol mélyen hatottam is rá, és talán az erőfeszítéseimnek is lehetett szerepe abban, hogy aztán végre elkezdte megérteni, miről is szólna ez az egész, és megtalálta azt, akivel szólhatna is erről – sajnos már későn, nagyon későn…
E 10 hónapot követte 10 év, amikor én már külföldön éltem („hálátlan, áruló eurokrata” mondta Dani, alig titkolt büszke félmosollyal), és ahol meg is ragadtam. Dani volt a leglelkesebb látogatónk, évente 2-3-szor is kijött hozzánk, imádott Luxemburgban vendégeskedni – ilyenkor a legnagyobb természetességgel anyunak és apunak hívott minket – mi pedig imádtuk, hogy ilyen lelkesen jön hozzánk… Aztán megszülettek lányaink, majd jött a COVID… a látogatások ritkultak, de 2022-ben épp úgy volt, hogy újraindulnak. Dani júliusban jött is, kölcsönadtam neki a biciklimet, mert mindenképp el szeretett volna tekerni Diekirchig meg vissza (laza 60 km-es táv), még aznap. Azt mondta, hogy ki tudja mikor lesz még rá lehetősége? …
2024. szeptember 28-án este hívott apum, Dani már nem volt köztünk.
Még aznap soha nem tapasztalt fényű üstököst láttunk a házunk felett és úgy éreztük, hát mégis meglátogatott minket még egyszer, utoljára” – zárja sorait a megemlékező.
Gugi írása azért terjed gyorsan, mert egyszerre személyes és egyetemes. Megmutatja, hogy egy ember életét nem a nagy tettek, hanem a közös nevetések, a kimondott és kimondatlan szeretet írja meg. A bejegyzés erőt ad, mert emlékeztet arra, hogy a történetek velünk élnek tovább.
Ne állj meg itt! Olvass tovább, hogy tájékozott maradj. Kövess minket a Facebookon is!