Orbán féltve őrzött tekintete mindent elárult: nincs visszaút.
Láttuk a kecskeméti füttykoncertet, hallottuk az esztergomi, kétségbeesett könyörgést a fiatalokhoz, de ami Hódmezővásárhelyen és a Fidesz országjárásának többi állomásán történik, az már túlmutat a politikán. Ez már tiszta pszichológia. Orbán Viktor arcán és hangjában megjelent valami, amit 16 év teljhatalom alatt sosem láthattunk: a felismerés, hogy elszakadt a vezér és a nép közötti, eltéphetetlennek hitt kötelék. Szemünk előtt omlik össze egy személyi kultusz.
Kiszakítva a hatalmi buborékból
Orbán Viktor az elmúlt másfél évtizedben gondosan körbepárnázta magát a hatalommal. Zárt magtárak, kordonok, gondosan válogatott, biodíszletként funkcionáló rajongók hada védte a valóságtól. Ebben a steril környezetben könnyű volt elhinni a fideszes vallás alapdogmáját: a vezér tévedhetetlenségét és a nép feltétel nélküli imádatát.
Most azonban a zuhanó támogatottság kikényszerítette őt a nyílt utcára. És a találkozás a „desztillált valósággal” brutálisra sikerült. Hódmezővásárhelyen hiába ismételgette a kötelező paneleket („mindenhol mi vagyunk többen”), a bekiabálások és a füttyszó túlharsogták. Bár Orbán kényszeredett mosollyal próbálta elütni a helyzetet („Nem lehet könnyű arra hátul tiszásnak lenni”), a HVG helyszíni riportja szerint a valóság egészen más volt: a kormánypárti szervezőknek kellett ráuszítaniuk a sajátjaikat az ellentüntetőkre, hogy próbálják meg túlkiabálni őket.
A legmegalázóbb azonban talán az volt, hogy a tömeg egy része puszta „katasztrófaturistaként” érkezett, csak hogy megnézzék maguknak a miniszterelnököt „még így utoljára”.
A történelmi párhuzam: az „Alo! Alo!” szindróma
Bár történelmileg és politikailag a két rendszer nem összehasonlítható, lélektanilag kísérteties a hasonlóság Orbán mostani kálváriája és Nicolae Ceaușescu 1989. december 21-i, utolsó bukaresti beszéde között.
A román diktátor a temesvári események után azért állt ki a tömeg elé, mert szentül hitte: a megszokott szólamok, a bejáratott koreográfia és a pavlovi reflexként érkező taps majd helyrebillenti a rendszert. Amikor azonban a tömeg taps helyett fütyülni és fújolni kezdett, Ceaușescu zavartan a mikrofonba kopogott, és azt ismételgette: „Alo! Alo!” Azt hitte, a hangosítás romlott el. Fel sem merült benne, hogy a nép és közte szakadt meg a vonal.
A TVR történelmi felvételein másodpercek alatt lehetett leolvasni a vezér arcáról a rendszer összeomlását: a meglepettségtől a hitetlenkedésen át a felismerésig. A felismerésig, hogy a kikényszerített hallgatás nem hűség volt. Hogy valójában nem szeretik.
Vége a varázslatnak
Orbán Viktor most ugyanezt az utat járja be, csak neki nem percek, hanem hetek állnak rendelkezésére a felismeréshez. A saját maga által emelt szobron a hajszálrepedések hasadásokká nőttek. A miniszterelnök arcán ugyanaz a zavar és értetlenkedés tükröződik: a bevett módszerek, a sorosozás, a háborús riogatás, az igazságként tálalt hazugságok hirtelen befuccsoltak.
Orbán Viktor nem csupán egy választást veszíthet el a napokban. Ennél valami sokkal intimebb és mélyebb dolog történt: a szemünk láttára varázstalanodott el.
További cikkeinkért kövesd az Ellenszél Facebook-oldalát is!