A lobotómia a huszadik század egyik legvitatottabb orvosi eljárása lett. A módszert a pszichiátria reménytelennek ítélt eseteire szánták. A kor orvosai többnyire segíteni akartak. A végeredmény azonban sokszor tragikus lett. A beavatkozást Magyarországon is végezték. Az utolsó hazai lobotómiák a hetvenes évek végén történtek. A források 1978-at jelölik végső időpontként. Ez jóval későbbi dátum, mint amit sokan sejtenek.
A lobotómia célja a homloklebenyhez futó idegi kapcsolatok megszakítása volt. A döntéshozás és az érzelmi szabályozás területei sérültek. A beavatkozás alapját az a hit adta, hogy így enyhülhetnek a pszichotikus tünetek. A módszert két fő technikával alkalmazták. Az egyik a klasszikus prefrontális eljárás volt. A másik a transzorbitális módszer, amely gyorsabbnak számított. Ez utóbbit egy vastag tűhöz hasonló eszközzel végezték. Az eszközt a szemüreg felső részén vezették be. A sebész apró mozdulatokkal roncsolta az idegkapcsolatokat. A folyamat néhány perc alatt lezajlott. A betegek sokszor csak helyi érzéstelenítést kaptak.
A műtét után a legtöbb beteg tudott beszélni. A kommunikáció azonban gyakran megváltozott. A beszéd tompább lett. A válaszok lassabbak voltak. A kezdeményezőkészség is gyengült. Sok beteg passzívvá vált. A kor orvosai ezt gyakran javulásnak nevezték. Ma már tudjuk, hogy ez többnyire agyi károsodást jelzett.
A lobotómia súlyos következményeit néhány túlélő története tette igazán ismertté
Howard Dully neve sokak számára ismerősen cseng. Gyermek volt, amikor transzorbitális lobotómiát kapott. Felnőttként kutatta saját történetét. Könyvet írt róla. Beszélt arról, hogy a beavatkozás mennyire formálta át az életét. Másik ismert túlélő Rosemary Kennedy lett. A műtét maradandó fogyatékosságot okozott nála. Élete jelentősen megváltozott. A története később a lobotómia egyik legismertebb példája lett.
Magyar túlélőkről kevés érdemi adat maradt fenn. A hazai intézményekben „sok száz” műtétet végeztek. A betegek nevei nem szerepelnek nyilvános forrásokban. Az akták többsége zárt vagy töredékes. Így a magyar sorsok láthatatlanok maradtak. A kutatók szerint azonban biztosan voltak túlélők. Közülük többen intézetekben éltek tovább. Ők ritkán kaptak lehetőséget nyilvános megszólalásra.
A lobotómia mára a múlt egyik legfontosabb figyelmeztetése lett. A módszer azt mutatja, hogyan válhat veszélyessé egy félreértett orvosi remény. A modern pszichiátria ma már sokkal biztonságosabb eszközökkel dolgozik. A múlt hibái mégis fontos szerepet kapnak. Segítenek abban, hogy hasonló eljárások többé ne ismétlődjenek meg. A túlélők történetei pedig emlékeztetnek arra, milyen hatalmas felelősség terheli a gyógyítást.
Ne állj meg itt! Olvass tovább, hogy tájékozott maradj. Kövess minket a Facebookon is!