Kevés dolog van, ami annyira személyes, mint a névválasztás. Egy név örökre velünk marad, identitásunk része lesz. Éppen ezért különösen beszédes, ha az állam a legmagasabb politikai szinten kezdi ellenőrizni azt, hogy milyen utóneveket lehet adni Magyarországon.
Horn Gábor a napokban közzétett Facebook-bejegyzésében erre hívta fel a figyelmet. A politikus és elemző szerint „nem fontos – sajnos fontos” jelképe annak, hová jutott az ország, hogy az utónevekért ezentúl nem nyelvészek, hanem maga Kósa Lajos felel.
Korábban az utónevek engedélyezése, bővítése és nyilvántartása szakmai kérdés volt. Ezt a feladatot a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete végezte, ahol nyelvészek, etimológusok és kulturális szakértők vizsgálták, hogy egy új név illeszkedik-e a magyar nyelv rendszerébe, nem sért-e hagyományokat, és nem okoz-e kiejtési nehézséget. Most azonban az Orbán-kormány új intézményt hozott létre, ahol a felügyeletet Kósa Lajos kapta– aki közgazdász végzettségű, és semmiféle nyelvészeti tapasztalattal nem rendelkezik.
Horn Gábor bejegyzése nem csupán egy ironikus megjegyzés volt, hanem egy rendszerszintű jelenségre mutatott rá. Azt írta: „Nem szakmai szervezetek, nem hozzáértő nyelvészek, hanem már minden területen levitézlett politikusok kezében a jövő.” Szerinte a döntés arról árulkodik, hogy a Fidesz mára minden szférát politikai irányítás alá vont, legyen szó kultúráról, tudományról vagy akár a névhasználatról.
A bejegyzés tömör, mégis súlyos üzenetet hordoz: a kormány olyan rendszert épít, amelyben a szakmaiság helyét a lojalitás vette át. Azt sugallja, hogy nincs olyan terület, amit ne járna át a központi kontroll. Minden döntés a politikai hatalom tengelyén keresztül történik, a civil szervezetek és független intézmények pedig fokozatosan kiszorulnak.
Horn ironikusan azt írja, ez már-már olyan, „mintha anno a párt központi bizottsága döntött volna az utónevekről”. A hasonlat nem véletlen: a bejegyzés lényege, hogy a Kádár-korszak reflexei újraélednek – csak most modern köntösben, egy látszólag apró, de szimbolikus ügyön keresztül.
Ez az eset azért is sokatmondó, mert jól illusztrálja, hogyan épül tovább a „nemzeti” rendszer, amelyben a politika mindenhová beszivárog. Ha egy ilyen személyes döntés – mint a gyermek nevének megválasztása – is állami kontroll alá kerül, az már nemcsak nyelvészeti kérdés, hanem a szabadságról szól.
Horn Gábor zárómondata mindent összefoglal: „Nem fontos, de mégis mindent elmond arról a világról, amit Orbánék építenek itt, maguknak.”
Ha már a neveink sem a mieink, akkor mi marad szabad?
(Kép forrása: Kósa Lajos Facebook-oldala)
