Lánczos Vera szerint Gyurcsány európai és magyar értelmiségi és demokrata.
Gyurcsányról
Vásárhelyi Mária írt arról még 2022-ben az ÉS-ben, hogy az ellenzék 2022-es választási kudarca, annak valós okai kibeszéletlenek. Igen, máig azok, csak cimkézés és stigmák ragasztása, meg bűnbakképzés léteznek.
Azóta készültem, hogy erre reagáljak. Arról akartam írni, hogy itt szerintem nem állhatunk meg, mert a 2022-es választási vereség kibeszéletlensége azért maradt el mindmáig, mert van mögötte egyéb súlyosabb kibeszéletlenség, az ún. Gyurcsány-jelenségé.
Most, amikor Gyurcsány végleg távozik, elkerülhetetlen erről beszélni, mert a valóság meghamisitása ellen, legalább az utókor számára nyomokat kell hagyni.
Gyurcsány elutasítása olyan társadalmi pszichózissá vált, amely az ország sorsát évtizedes léptékben befolyásolta negatív irányba, akiknek ehhez közük van, történelmi felelősséget viselnek.
(Nemcsak a Fidesz, hanem a Gyurcsányozással maguknak kétes népszerűséget szerezni akarók, a sértett kárörvendők, a gondolkodni tunyák is.)
E társadalmi pszichózis kialakulásának folyamatát lényegileg soha senki nem analizálta, nem lettek felfejtve sokrétű okai, tanulságai és súlyos következményei, amelyek egyedül a Fidesznek kedveztek. (Külön elgondolkodtató, hogy miért nem volt erre igény, pontosabban érdekes számba venni, hogy kinek miért nem volt, miközben a mindenkori aktuális politikai helyzet alfájaként és omegájaként kezelték és kezelik, az ellenzéki együttműködés kényszere ellenére lehetett hivatkozási alap irracionális ellenzéki külön utakhoz.
Most is hivatkozási alap éppen egy új populistának.)
A Gyurcsány-jelenség kialakulása és kibeszéletlensége mögött is felfejthető egy további súlyos mulasztás, ami a Fidesz mibenlétének idejekorán elmaradt felismerében azonosítható.
Sokan még mindig nem látják vagy értik, hogy miért válhatott mára önkényuralommá a Fidesz politikai rendszere, hogy miben áll Orbán kártékony történelmi szerepe a jelenkori Magyarországon.
Sajnos mára a NER szellemisége az ellenzéki választók és pártok egy részét is megfertőzte. Ők különösen nem érzékelik, hogy a hazai tehetetlenség e politikával szemben párhuzamba állítható a világban is tapasztalható tehetetlenséggel a liberális demokráciák elleni súlyos támadásokkal szemben.
Ahogyan a világot fenyegető globális kihívásokat nem lehet kivédeni egy-egy ország határain belüli megoldásokkal, bár súlyos belpolitikai válságokat is okoznak, úgy nem tudtak választ adni a hazai elemzők és a társadalmat hivatalból értékelők arra a helyzetre, hogy mitől voltak tehetetlenek a demokratikus konszenzust kezdettől felmondani igyekvő Fidesszel szemben a baloldali és liberális pártok, kormányok, politikusok. Ezek az un. elemzések képtelennek bizonyultak tágabb kontextus alkalmazására. (Ma is azok!)
Az orbánizmus az említett világtrendnek egyik első és markáns megjelenése. Orbánnak és ideológusainak kétes érdeme, hogy az elsők közt látták meg ebben a trendben a nagy lehetőséget: azt, hogy demokratikus választáson hatalomra jutva, a demokrácia kulisszái között, azok fedésében, miként lehet visszaélni a demokratikus jogokkal.
Mindez a demokratikus rend „hosszú reakcióideje” miatt történhetett meg.
A hosszú reakcióidő egyik sajátos tünete a történtek téves értelmezése, miszerint itt minden politikai szereplő a demokratikus rend része volt, csak „ügyesebben meséltek történetet”, csak „ügyesebb valóságértelmezésük volt”, csak a fidesz ellenzéke kevésbé volt tehetséges, kevésbé jól dolgozott, tehát egyedül ők hibásak. Ebben a felfordított logikában hirtelen már nem is azok a főfelelősök akik „dögvészt” hoztak az országra, hanem azok, akik úgymond nem tudnak megvédeni tőle minket. A másik jellegzetes tünet, hogy az állampolgárnak nincs dolga. Majd választ, addig a lelátóról figyel, mintha a meccs normális szabályok szerint folyna. Nem kell segítség, kiállás. Vagyis kézenfekvő következmény a bűnbakkeresés, az önagresszió, az áldozathibáztatás, az erőpolitikának való behódolás, a megmentőre várás. Ezek a tünetek ma is jellemzik a közgondolkodást.
A demokratikus jogállam kezdeti védekezésképtelensége tehát kimeríthetetlen erőforrásnak bizonyul az egész világon a gátlástalan populisták számára, akik mindenre megoldást tudnak, főleg a maguk által létrehozott vagy átértelmezett problémákra, és akiknek kezére játszott a társadalmi kommunikáció robbanásszerű változása is, ami lehetővé teszi, hogy a hazugság képekben és szavakban mindenki elé odakerülhessen, kontroll nélkül, pillanatok alatt. A fidesznek sikerült megvalósítani ennek első, fapados változatát, papagáj kommandóvá alakulva ismételgették ugyanazt a hazugságot, előbb a saját buborékjukban, majd a kisajátított közmédiumokban is.
Magyarországon ez a politikai trend a Gyurcsány ellen felépített lejárató kampányokban kicsúcsosodva vált kézzelfoghatóvá. Egy gyűlölet terjesztésre alapított, végletes polarizációt teremtő, a valóságot átíró médiapolitikával helyettesítették a valós kormányzást.
Ma már ott tartunk, hogy sokan, így Orbán is, a történelem főutcáján haladóknak az agresszorokat, a diktátorokat, az önkényuralomra törőket nevezi, magát is közéjük sorolva. Vagyis, amikor a hazai következtetések levonjuk, akkor nem ragadhatunk bele a bűnbakképzésbe, önfelmentésbe, mert ahogy a bántalmazott kapcsolatok áldozata teszi, sajnos, mindig újra ugyanazt a hibát fogjuk elkövetni.
A társadalom jelenleg megelégedett egy ember pellengérre állításával, kiátkozásával, mindazok stigmatizálásával, akik nem így gondolják. Nem számít az értékrend, nem számít a demokrácia iránti elkötelezettség, nem számít egy tisztességes politika viziója, nem számítanak az emberi gesztusok, nem számítanak a kiállások társadalmi csoportok mellett, nem számít az européer gondolkodás, nem számít az értelem és a tiszta beszéd. Minden kifordítható, nevetségessé tehető, lesajnálható, ha ez van a levegőben.
Nincs olyan politikus, aki ne követne el hibákat, de nem minden politikusnak jut olyan destruktív, antidemokratikus ellenzék, amilyenné a Fidesz válhatott ebben a demokráciadeficites és könnyen manipulálható országban, valamint olyan kevéssé megbízható hátország, amilyen Gyurcsánynak volt. Ez Ady és József Attila országa, akik nagyon kemény és pontos szavakkal jellemezték azt az önsorsronást, amit Bibó a mindig zsákutcát választás szomorú jelenségével írt le. A legjobb úton vagyunk ehhez megint.
És most jön a személyes rész. Olyan emberről beszélünk, aki mindig képes volt értelmiségi beszélgetésre, közvetlenségre, mindenkivel szót értésre. Akivel még soha nem találkoztam személyesen, amikor képes volt felhívni telefonon, mert tetszett neki egy cikk, amit írtam és olvasta. Aki észrevett az utcán, ha véletlen találkoztunk és rám köszönt. Aki felhívott, amikor meghalt a férjem, pedig csak nagyon távoli ismerőse vagyok, sok közeli nem tette meg. A kapcsolat csak annyi volt, hogy olvasott engem. Aki roma embert választott szóvivőnek, aki „én is cigány vagyok” táblával tüntetett, miközben cinikusok ezért kiröhögték. Aki képes volt befogadni menekülteket a házába, és cinikusok ezért is csak kiröhögték. Aki képes volt beköltözni szegény panellakásba érdeklődést mutatva és szimbolikus gesztusként, de cinikusok ezért is csak kiröhögték. Aki soha nem felejtette el, milyen mélyről jött és szolidáris tudott lennei. Európai és magyar értelmiségi és demokrata politikus. Akit nem kezelt ez az ország a helyiértékén.
További cikkeinkért kövesd az Ellenszél Facebook-oldalát is!