Nagy port kavart az Ellenszél korábbi cikkében egy fiatal anyuka panasza a nyugdíjasok tömegközlekedési szokásairól. Bejegyzésében azt sérelmezte, hogy az idősek sokszor csak odavetik a buszsofőrnek: „személyi”, és már utaznak is. Ha pedig szól nekik a buszsofőr, a táska aljáról kezdik el keresgélni a személyi igazolványt, feltartva a sort. Neki ezzel szemben, gyerekekkel a karjában, elő kell kotorásznia a bérletet, és nem elég, ha azt veti oda: „bérlet.”
A cikk rengeteg hozzászólást generált, és most 72 éves nyugdíjas olvasónk reagált rá egy hosszabb levélben. Válaszában leírja, hogy maga is volt fiatal anyuka, pontosan tudja, milyen nehéz két kisgyerekkel közlekedni. De azt is hozzáteszi: ha az anyuka eljut egyszer az ő koráig, talán ő is másképp látja majd a világot.
Olvasónk teljes válasza az anyukának:
„Kedves fiatal anyuka!
Elolvastam a cikket, és megértem az indulatait. Valóban nem könnyű két kisgyerekkel utazni, főleg, ha az embernek közben a bérletet vagy a pénzt is elő kell túrnia. Tudom, mert én is voltam fiatal anyuka. Nem volt autóm, mindig buszoztam a gyermekekkel. Akkoriban még babakocsival sem lehetett felszállni a legtöbb járatra, úgyhogy egyik gyerek a hátamon, másik a kezemben, és közben próbáltam kifizetni a jegyet.
De higgye el nekem, hogy 70 felett már más problémák is vannak. Lehet, hogy most minden reggel automatikusan tudja, hol van a pénztárcája, hova rakta a bérletét. De 72 évesen ez már nem megy ilyen könnyen. A memóriám nem olyan, mint régen, és előfordul, hogy fogalmam sincs, hova tettem a személyimet. Nem azért, mert nem akarom megmutatni, hanem mert már nem mindig úgy fog az agyam, mint 30-40 évvel ezelőtt. Pedig pallérozom az elmém, olvasok rendszeresen, hogy elkerüljem a szellemi hanyatlást.
És azt is higgye el nekem, hogy nem olyan egyszerű egy idős embernek felszállni a buszra.
Nekem például tönkrement a térdem. Fél éve várok egy protézisműtétre, hála a kormányunknak, de még ki tudja, mikor kerülök sorra. Képzelje el, milyen érzés, amikor felszállok a buszra, kapaszkodnom kell, de a fiatalok inkább a telefonjukat nyomkodják, és senki nem adja át a helyét. Ott állok a remegő térdeimmel, és várom, hogy valaki rám nézzen.
Azt mondja, hogy nekünk, nyugdíjasoknak milyen könnyű dolgunk van, mert ingyen utazunk. De ha ezt úgy nézzük, hogy egy élet munkája után ennyi juttatás jár, mégsem tűnik olyan nagy kiváltságnak, igaz?
Nem azt mondom, hogy nincs igaza, amikor bosszankodik. De talán nem a nyugdíjasokat kellene szidni. Ha azt szeretné, hogy a világ igazságosabb legyen, inkább tanítsa meg a gyermekeit arra, hogy ha látnak egy idős embert felszállni a buszra, kérdezzék meg: ‘Segíthetek valamiben?’ Talán éppen azt az öreg nénit fogják majd segíteni, aki ma még lassan kotorja elő a személyijét a táskája mélyéről.
Én zeneiskolai tanár voltam, sok száz gyereket tanítottam, és mindig arra neveltem őket, hogy tisztelettel forduljanak mások felé. Tiszteletet nem követelni kell, hanem adni, és akkor visszakapjuk. Szeretném hinni, hogy ha a mai fiatalokat is erre neveljük, akkor egy tisztelettudóbb generáció fog felnőni.
Tisztelettel,
Havas Sándorné (Erzsi néni)”
Ha tetszik Erzsi néni levele, segíts terjeszteni ezt a cikket Te is!