Hódos Hajnalka tette közzé azt a bejegyzést, amit tegnap óta több ezer ember osztott meg. Nehéz szavakat találni, ezért inkább teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük azt:
„Már nem emlékszem, hány hetes terhes voltam. A kórház szagú kis helyiségben feküdtem. Előttem a hatalmas monitor, mellettem a professzor asszony.
Aki félidős terhesként a betegévé fogadott, mert kiestem a rendszerből. Az orvos, akit „megfogadtam”, miután kiderült a gyerekem összetett szívfejlődési rendellenessége, nem vállalta tovább a terhesgondozást.
A professzor asszony vállalta. Úgy, hogy nem nőgyógyász volt.
Rendben, kezdjük, mosolygott rám, bekapcsolta a gépeket.
Tü-dümm tü-dümm tü-dümm.
Összeszorítottam a szemem, és minden idegszálammal arra figyeltem, hogy a légzésem egyenletes maradjon.
És minden idegszálammal figyeltem arra, hogy ne halljam, amit mond. A magzat kora. Az aorta és az arteria pulmonalis. Nagyértranszpozíció. Kamrai sövényhiány. A szívbillentyű.
A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál, énekeltem magamban olyan hangosan, ahogy csak tudtam.
Mert az anya fegyelmezett.
Vizsgálat közben, előtt és után.
Szülés előtt, közben és után.
Műtét előtt, közben és után.
Amikor a gyerekét a lélegeztetőgépen látja.
Amikor először mehet be az intenzívre operáció után és látja, hogy a gyerekéből három darab, nagyjából három centi vastag cső tekereg a földig.
A nő fegyelmezett.
A terhesség megállapításakor. Amikor az orvos flegmán azt kérdezi, „és megtartja?” A konzultáción, amikor a családvédelmissel ül szemben és az következetesen anyukának szólítja.
Tü-dümm tü-dümm tü-dümm. Az utolsó porcikámban is éreztem a ritmust. A dobogás elnyomott minden mást, a professzor asszony szenvtelen hangját, ahogy a rendellenességeket sorolta, a gyerekdalt, amit már csak nyüszítettem. Csak ezt hallottam, semmi mást.
Olyan hirtelen és elemi erővel tört ki belőlem a zokogás, hogy mindenki megijedt.
Pedig akkor már tudtam, hogy „csak” ez a baj. Akkor már tudtuk, hogy az a sokféle genetikai betegség kizárt. Hogy rendben fejlődik mindene. Hogy nem lesz nagy baba. Hogy jó kezekben vagyok és a születése utáni percekben ő is abban lesz. Hogy minden rendben lesz.
És vártuk, annyira vártuk. És már nem féltünk. A félelmet felváltotta a remény, a bizalom és a hit.
Csend volt, csak az én sírásom hallatszott. És ez a szigorú asszony hagyta, hogy sírjak. Nem szólt semmit, felállt, hozott pár papírzsebkendőt és azt mondta, bocsánat, hogy nem kapcsoltam ki előbb.
Nemet intettem a fejemmel, mert megszólalni nem bírtam.
Szóljon, ha folytathatjuk.
Bólintottam.
Ő sem szólalt meg többet. Csendben vizsgálta a gyerekemet tovább és nem mondta hangosan, mit lát.
Az aljasság nem válogat az eszközökben. Nem érdekli sem az ember, sem az erkölcs. Sem írott, sem íratlan törvény. Nem ismer kegyelmet. Cselekedetei szándékosak. Ha kell, gyötrődő, fájdalommal teli nőket kényszerít arra, hogy magzatuk szívhangját hallgassák. Csak azért, hogy még jobban fájjon.”