Dr. Katona Andrea az Országos Széchényi Könyvtár egykori főigazgatójának nekrológja Bogdán Lászlóról. Írását az engedélyével, változtatás nélkül közöljük:
Iszonyatos forróság volt aznap, nem bírtam a sátorban tovább. Kiléptem, és élveztem, ahogy egy kis szellő megérint, még a szememet is becsuktam. Mikor kinyitottam, egy magas, jóképű, borostás férfi állt előttem, nekitámaszkodott egy asztalnak, és érdeklődve nézett rám.
– Nem bírtam már bent, igyunk valamit – mondtam az ismeretlennek. A férfi két limonádéval tért vissza, és az egyiket a kezembe nyomta.
– Nem szeretem hallgatni az ilyen szócsépléseket – mondta -, ez a sok ember csak beszél, de nem tesz semmit, ami kézzelfogható.
– Te teszel? – kérdeztem.
– Én? – kérdezett vissza – Próbálok!
– Katona Andrea – nyújtottam felé a kezem.
Elmosolyodott, majd ugratva megkérdezte:
– Nem ciki egy ilyen művelt, szőke, fehér nőnek velem mutatkozni? Bogdán László vagyok, csak egy cigány.
Így kezdődött a barátságunk, 2016 júniusában, Farkasházyék szárszói találkozóján.
Messze laktunk egymástól, így többnyire csak telefonon, sms-eken keresztül, majd WhatsAppon beszélgettünk. Hosszú órákat dumáltunk politikáról, politikusokról, az ország helyzetéről, a tapasztalatairól, a cigányokról, az életről, a halálról, a jövőről és a múltról. Mindenről!
Mindig elmosolyodtam, amikor éjszaka megzizzent a telefonom, jelezve, hogy üzenet érkezett. Többnyire Laci volt: Mit cs? (=Mit csinálsz?) – kérdezte sajátos stílusában. Ilyenkor elmesélte, hol volt, kivel beszélgetett, ki volt náluk a faluban.
Imádtam a stílusát. Megnéztem minden szereplését, mert kötelező volt „referálni” neki, hogy milyen volt. Számtalan ellenzéki párt próbálta beszervezni, saját zászlaja alá hajtani, de egyiknek sem sikerült. Mindenkivel találkozott, de azt mondta, ő független marad, mert csak úgy lehet hiteles.
– Nem akarsz országgyűlési képviselő lenni? Annyi mindent tehetnél a cigányságért – kérdeztem.
– Á, dehogy, kevés vagyok én ahhoz – mondta -, én csak egy tanulatlan cigánygyerek vagyok.
Sokkal több volt ő ennél, emberek ezreinek mutatta meg, hogy lehetne közös Magyarország, lehetne békés együtt élés, lehetne a világ más, mint most. Hogy a gyűlölet, a kirekesztés káros és bántó, hogy a jelenlegi roma vezetők sosem képviselték a cigányság érdekét. Cigány akart maradni, miközben magyar volt. Neki ez nem okozott gondot, másoknak annál inkább.
Szókimondó volt, érdekes stílusú, választékosan beszélt, majd egyszer csak előbukkant a „roma csávó” szövege, de neki még ez a keveredés is jól állt. Olyan dolgokat mondott ki, és olyan tabukat rombolt le, melyeket korábban senki sem mert.
– Arra gondoltam – hívott egyszer váratlanul délelőtt -, hogy csináljunk egy műsort.
– Milyen műsort?
– Olyat, amibe meghívunk embereket, és én fogom őket kérdezni – mondta.
– És miért engem hívsz az ötlettel?
– Azért, mert te vagy a legokosabb nő, akit ismerek.
– Ebből is látszik, hogy kevés nőt ismersz – ugrattam.
– Dehogy! Túl sokat is! De imádom az eszedet! Bárcsak nekem lenne ennyi!
– Nem kell ennyi ész, mostanában ez csak káros, láthatod.
– Bolond vagy te – zárta le Laci a maga módján a társalgást -, gondolkozz, és holnap hívlak.
De nem csak politikáról beszéltünk éjszakánként. Mesélt a daganatos betegségéről, amit nem akart megműttetni, mert attól félt, hogy meghal műtét közben. A szeme mögött, az agyában volt egy kisebb tumor, de nem akart róla tudomást venni, fáradhatatlan erővel dolgozott, száguldott egyik helyről a másikra, mintha semmi baja nem lenne. Időnként bevonult a kórházba kezelésekre, majd folytatta az életét, mintha mi sem történt volna.
Két-három hónapig nem beszéltünk, nekem sok dolgom volt, ő meg nem jelentkezett. Kezdett hiányérzetem lenni, amikor 2019 tavaszán megcsördült a telóm:
– Mit cs – jött a szokásos üzenet.
Megdöbbentem, amikor elmesélte, hogy kórházban volt télen, megállt a szíve, újra kellett éleszteni, és hat napig kómában volt. A kórházban ráadásul összeszedett egy húsevő baktériumot, és a lába valami rémesen nézett ki. Aggódva néztem a fotót, amit küldött, de ő csak annyit mondott, már gyógyulgat, túl lesz rajta, nem kell vele foglalkozni, vannak ennél fontosabb dolgok is.
– Vigyázhatnál jobban magadra – kértem.
– Minek?
– Mert Bogdán Laci csak egy van.
– Sok mindent kell megcsinálnom, a cigányok nem élnek sokáig.
– Majd te leszel az, aki öreg, 100 éves cigányként is fog interjút adni – válaszoltam.
– Á, kizárt – felelte -, nincs már sok időm.
Persze nem vigyázott magára, ősszel szívműtétje is volt. Könyvet is írt, már több fejezettel kész volt. Imádtam, amikor elkezdett előadásokat is tartani. Amikor Budapesten volt, vettem jegyet, és beültem az egyikre. Rajongtak érte az emberek, hallgatták a sztorijait, jókat nevettek a viccein, és az előadás után alig akarták elengedni, mindenki meg akarta fogni a kezét.
Amikor kérdéseket lehetett feltenni, én is felálltam. Meglátott, a szája sarkában picit elmosolyodott, de halálos komolysággal válaszolt a kérdésemre. Az előadás végén el akartam köszönni tőle, de nem engedett el.
– Szó se lehet róla, jössz velünk vacsorázni! Nehogy elmenj!
Néztem, ahogy beszélget az emberekkel, és eszembe jutott, amikor lent voltunk nála Cserdiben. Milyen gyönyörű az a falu, békés, tele virággal, vendégszeretettel. Kevés ilyen hely van ma már, milyen kár!
Millió képet kaptam tőle az új feldolgozó üzemről, láttam az első kapavágástól a kész épületig a teljes folyamatot. Büszke volt rá!
A tavaszi előadása – amelyre többedmagammal megint vettem jegyet – őszre tolódott a vírus miatt. Már nagyon vártuk. Örültünk, hogy újra találkozunk.
Most szombaton (2020. július 12-én) egy vicces fotót küldtem neki, egy gyorsétterem előtt ülök a 40 fokos autóban.
– Csak nem Balatonon vagy? – kérdezte.
– Dehogy, miből gondolod?
– A kép alapján azt hittem….
– Sajnos nem, majd írok…
Most itt ülök a gépem előtt, folyik a szememből a könny, és azon gondolkozom, nem lehetne-e újra indítani a napot. Nem lehetne-e, hogy a reggeli újságcím, ami azt írta, öngyilkos lettél, valami rossz álom legyen, ne pedig valóság?
Nem akarom elhinni, Laci! Nem tudom elhinni, hogy ezentúl nem csörren meg a telefonom éjszaka: Mit cs?
A WhatsAppon örökre ott marad az utolsó üzenetem, amelyre már sosem jön válasz,
„Hol vagy, Laci! Ugye nem igaz?????
és az utolsó bejelentkezésed dátuma…
Imádtam a világot veled. Imádtam, hogy ebben az általunk alkotott világban lehetőség van arra, hogy egy többdiplomás, doktori fokozattal rendelkező, szőke, XII. kerületben felnövő, magas vezetői pozíciókat is betöltő 50-es értelmiségi nő és egy három osztályt végzett, szegény családból származó, apró faluban élő, vidéki cigány férfi BARÁTSÁGBAN lehet. Mert ilyen is lehet egy ország…
Bogdán Laci, sosem felejtelek el, büszke vagyok arra, hogy a barátod lehettem, büszke vagyok arra, hogy a gondolataidat megosztottad velem, de sose bocsájtom meg magamnak, hogy nem láttam előre, mekkora veszélyben van az életed! Nem tudom, mi történt valójában, te tetted-e ezt magaddal vagy más, de remélem, kiderül az igazság!
Ezt a képet még te küldted nekem nemrég, most visszaküldöm! Pihenj most már, ott fent nem fáj semmi, vigyázz ránk a felhők közül, és én ígérem neked, mindent el fogok követni, hogy az az ország, amelyet megálmodtál, valósággá váljon!
Forrás: Dr. Katona Andrea blogja.