A múlt hónapban Szegedre költöztem. Már a nyáron szemeztem a várossal, megfogott a szépsége, a varázslatos építményei és ami a döntésemet, hogy lakhelyemül is válasszam, leginkább megalapozta: a megyeszékhelyet jellemző sajátos, pozitív és szeretetteljes közhangulat.
Évekkel ezelőtt kezdődött. Egy másik portálnál dolgoztam, amikor eljöttem ide interjút készíteni. A városháza mellett (és ez itt a reklám helye) megettem életem legfinomabb bécsi szeletét a Szeged Étteremben. Hamar mennem kellett, pedig szívesen maradta volna. Már akkor éreztem: közöm lesz ehhez a városhoz.
Később egy országos irodalmi találkozón jártam itt, kétnaposra terveztük, három lett belőle. Nem tudtam csak úgy eljönni innen, kellett a ráadás. A nyáron már egy hétre jöttem. Felfedeztem turistaként Szegedet, és már akkor találkoztam azzal a sajátossággal, amely más városra nem igazán jellemző: a szegediek szeretnek itt élni, akik pedig valaha itt laktak, azt vallják:
Szeged egy élhető város.
Nemcsak az épületek, a köztisztaság, a változatos vendéglátóhelyek, hanem az itt élők vendégszeretete, elégedettsége vonzott. Leírni Magyarországon azt, hogy valaki elégedett, már-már szitok, hiszen mi csak borúlátók lehetünk, mindig csak bosszankodhatunk. Pont ez a pesszimista mentalitás hiányzik innen, és helyette nincs betöltetlen űr.
Január elején aztán elhatároztam magam: Budapest lehetőségeit ugyan egy élet is kevés lenne kiaknázni, Szeged az én városom! Megláttam egy szimpatikus, szerény albérletet a Facebookon (akkor már célzottan kerestem), és ahogy azt a spontán virtus megkívánja: látatlanban kivettem. Nem bántam meg. A fővároshoz képest az albérletárak alacsonyak, az ingatlanközvetítő korrekt, kedves, ahogy a költözésem napján a bérletpénztáros is, aki őszinte segítőkészséggel magyarázza el a közlekedéssel kapcsolatos tudnivalókat.
A villamoson is váltható jegy, az ülések tiszták, a járatok sűrűek, ismeretlenül is könnyű eligazodni. (Telefonos alkalmazásokkal pedig pláne.) A belvárosban nincsenek távolságok, és szembetűnő a szemét hiánya, a parkos, fás területek, a „nyugodt nyüzsgés” mindenütt. Egyedül a Széchenyi tér közepén találkoztam a színes kátyúrajzokkal, amelyekért másutt büntetni szokás. A leginkább szembetűnő sajátosság mégsem a közutak állapotában nyilvánul meg.
A Facebook-csoportban (Szegeden hallottam, Szegeden láttalak) egy-egy problémafelvetés kapcsán elmosolyodtam. Volt, aki nyáron azért panaszkodott, mert a felújítási munkálatok egybeestek, ezért nehezebbé vált a közlekedés. Hirtelen eszembe jutott a szülővárosom, Pápa, ahol nagyon szerettem volna egy ilyen egybeeső felújítássorozatot látni, de a különesővel is megelégedtem volna. Nem beszélve Budapestről, ahol ha nem omlik rám a fal egy séta közben, már jól járok.
A másik emlékezetes csoportbeli megfigyelésem, hogy egy szegedi lakos felvetette az Anna Fürdő árazásával és nyitva tartásával kapcsolatos dilemmáit, és hamarosan a probléma értő fülekre talált. Így működik egy közösség – állapítom meg külsősként, és nyilván nem ismerve az itt élők nehézségeit. Annyit viszont látatlanban is leszögezhetek, hogy ez a város különb. A szegediek pedig jól érzik magukat.
Nem tagadom, elfogult vagyok, és ebbe a cikkbe nem is szeretném belekeverni a direkt politikát, az viszont elgondolkodtató, hogy a kormánypárt részéről „harcolni” „csatázni” érkeznek ide hírhamisítók, emberek párthovatartozásáról listát készítők, akik szeretnék ezt a várost megkaparintani, a magukénak tudni. Porszívóügynökök (és ki tudja, milyenek, a porszívó nélkül) főállásban karakterrombolnak, persze csak amíg a kenyéradó gazda kitartja őket. Elgondolkodtató mindez, hiszen egy olyan városban, ahol az emberek szeretnek élni, szeretnének még jobban lenni, fejlődni, nehezen értelmezhető a harckocsik érkezése, másfelől aggasztó, hiszen ezek a „harcosok” nem riadnak meg semmitől, így ártatlanokat vesznek célkeresztbe, ahogy ezt már láttuk nem egy, nem kettő város meghódításakor.
Félretéve a politikát: beismerek mindent.
- Igen, Szegedet fejlettebbnek látom, mint a szülővárosomat, Pápát! (Akármennyire is szomorú érzéssel tölt el ezt leírni.)
- Igen, Szeged szimpatikusabb, mint Budapest, hiszen minden megvan itt is, amit ott megtalálhatnék, leszámítva a penetrát és a személytelenséget, a felületes nemtörődömséget.
- Igen, egy hónap elteltével is ugyanazt érzem: szeretek itt élni, és még sokáig szeretnék itt élni.
- Igen, messze vannak a barátaim, messze a családom, de úgy érzem, ezért a városért érdemes áldozatokat hozni!
- Igen, szeretnék idővel büszke szegedi lenni!
Azt kívánom ennek a városnak és minden lakójának, hogy soha ne adják fel a boldogságra törekvést! Szegeden ez lehetséges, rajtatok/rajtunk is múlik!