Sokan akarták elhinni a mesét. Azt a mesét, hogy jön egy új erő, ami végre nem a múlt árnyaival táncol, ami érti a 21. századot, és aminek nem csak üres szlogen a gyerekeink jövője. Erre itt a profit-pápa, a Schell-vezér.
Nos, a Tisza Párt most egyetlen, ám annál beszédesebb lépéssel öntött jeges vizet – vagy inkább gázolajat – a reménykedők nyakába. Amikor ugyanis egy párt gazdasági csúcsfelelőse a Shell korábbi globális alelnöke lesz, ott felesleges zöld fordulatról, fenntarthatóságról vagy rendszerkritikáról hablatyolni. Ez a kinevezés nem más, mint a globális nagytőke diadalmenete a magyar politika felett.
A nagyvállalati érdekek trójai falova
Ne áltassuk magunkat: Kapitány István nem egy „szakértő” a sok közül. Ő a globális olajipar egyik legmagasabb polcáról leemelt nehézsúlyú játékosa. Évtizedekig egyetlen feladata volt:
hogy a világ egyik legnagyobb, legszennyezőbb óriáscége minél hatékonyabban adja el a fosszilis energiahordozókat.
A Tisza Párt a Shell-vezér leigazolásával lényegében kirakta az indexet jobbra.
Ez a lépés kristálytiszta üzenet a nemzetközi piacoknak és a Magyarországon működő multiknak:
„Nyugi, fiúk, minden marad a régiben.”
Aki azt hitte, hogy a Tisza majd a kisvállalkozásoknak, a helyi közösségeknek vagy a szociális szempontoknak ad prioritást, az most ébredjen fel. Ahol egy ilyen kaliberű vállalati menedzser diktálja a gazdasági stratégiát, ott a GDP-növekedés oltárán bármit feláldoznak, és a nagyvállalati érdekérvényesítés nem hiba lesz a rendszerben, hanem maga a rendszer. Ez a klasszikus neoliberális tempó: a profit szent, a járulékos károkat meg majd megfizeti a társadalom.
A legcinikusabb az egészben az időzítés. Miközben a nyakunkon a klímakatasztrófa, aszályok tizedelik a termést és hőhullámok teszik tönkre a nyarainkat, a magát a jövő zálogának nevező párt egy olajbárót emel pajzsra.
Mégis mit várunk tőle? Hogy majd ő fogja kivezetni a fosszilis energiát? Hogy majd ő fog harcolni a szén-dioxid-kibocsátás drasztikus csökkentéséért, amikor az egész karrierje az ellenkezőjére épült? Ne legyünk naivak. Egy olajipari veterán a problémát nem megoldani akarja, hanem menedzselni – úgy, hogy az üzletnek ne fájjon.
Ez nem zöld politika. Ez a zöld politika arculcsapása. A Tisza Párt Shell-vezér segítségével gyakorlatilag beintett a környezetvédőknek és a fiatal generációnak. Azt üzenik: az olajkitermelés, a fogyasztás pörgetése és a CO2-bomba ketyegése nem számít, amíg a gazdasági mutatók szépen festenek az Excel-táblában.
Nincs új a nap alatt
A Tisza ezzel a húzással bebizonyította, hogy gazdaságpolitikájában semmi radikális újításra nem számíthatunk. Ugyanazt a nagyvállalat-barát, növekedés-fetisiszta vonalat viszik tovább, ami ide juttatta a bolygót és a társadalmat. A különbség csak annyi, hogy most nem a keleti nyitás, hanem a nyugati nagytőke érdekei dominálnak.
A választóknak pedig marad a keserű felismerés: lehet, hogy a logó új, lehet, hogy a retorika friss, de a mélyben ugyanazok az erők mozgatják a szálakat. Aki valódi zöld fordulatot, a multik uralmának végét és egy élhetőbb jövőt remélt, annak a Tisza most adott egy névjegykártyát. Rajta egy Shell-logóval.
Multik paradicsoma: A kisember helyett a nagyvállalatok érdekei lesznek az elsők.
Klíma-kamu: Egy olajipari vezetővel az élen a zöld ígéretek üres szólamok maradnak.
Fosszilis függőség: A jövő technológiái helyett maradunk a 20. századi olajalapú gondolkodásnál.
Aki eddig nem gyanakodott, most legyen nagyon résen: a Tisza vize lehet, hogy tiszta, de a gazdaságpolitikájukon már most látszik az olajfolt.
További cikkeinkért kövesd az Ellenszél Facebook-oldalát is!