A magyar közéletben ma már sokan kimondják, hogy az egypárti kétharmad nem kívánatos. A választók egyre nagyobb része érzi úgy, hogy a túlzott hatalom nem védelmet jelent. Inkább kockázatot hordoz. Ez a felismerés tapasztalatokból született.
Az elmúlt években világossá vált, milyen következményekkel jár a korlátlan politikai felhatalmazás. A kétharmad lehetővé tette a szabályok gyors átírását. A választási rendszer módosítása, az intézményi átalakítások és a médiatér beszűkülése mind ebbe az irányba mutattak. Ezek a lépések ritkán előzték meg valódi társadalmi egyeztetések.
Sokan érezték azt, hogy a döntések egyre távolabb kerültek az emberektől. A visszajelzések hatása csökkent. A politikai vita tere szűkült. A hatalom egyre inkább önmagát erősítette. Ez a működés hosszú távon bizalmi válságot okozott.
A kétharmad hívei gyakran a stabilitást emlegetik. A gyakorlat azonban megmutatta, hogy a stabilitás nem egyenlő az egyoldalúsággal. A túl nagy politikai erő merevvé teszi a rendszert. A problémák nem oldódnak meg, csak elnyomódnak. A feszültségek közben felhalmozódnak.
A választók ma már egyre inkább értékelik az együttműködés kényszerét. Egy olyan politikai rendszer, ahol több erő osztozik a felelősségen, kiegyensúlyozottabb döntéseket hozhat. A kompromisszum nem gyengeség. Demokratikus alapfeltétel. Ez a szemlélet egyre több ember számára válik fontossá.
Lényeges felismerés született meg a társadalomban. Nem az számít, ki birtokolná a kétharmadot. Maga az eszköz veszélyes. Bármely politikai oldal számára kísértést jelenthet a keretek egyoldalú átalakítása. A hatalom természete nem változik attól, ki gyakorolja.
A „soha többé egypárti kétharmadot” gondolata ezért ma már nem szlogen. Egy korszak összegzése. Az emberek olyan demokráciát szeretnének, ahol több hang számít. Ahol a döntések nem zárt körben születnek. Magyarország sok választója most ezt az irányt jelöli ki a jövő számára.