Csontig hatol! – Összeszorul a gyomrod, ha meglátod, mit osztott meg Beke Károly

Szívesen írnám, hogy “nem mindennapi” történetet osztott meg egy budapesti férfi, de sajnos nem tehetem, ugyanis Beke Károly leírása nem is lehet hétköznapibb korunk Magyarországán.

Minden sora szívszorító. A szerző engedélyével, változtatás nélkül publikáljuk:

“A mai napomat jelentősen befolyásolta az a reggeli esemény, amiről ki is raktam egy képet. Legyen akkor egész ez így, a nap végén.

Él egy idős, valószínűleg demens hajléktalan néni a közelünkben, a Pozsonyi úton. A Hermann Ottó Általános Iskola mellett. Egy apró, törékeny, idős asszony. Jól meggörnyedt háttal, és vagy 50 kiloval. Szóval, tényleg nem egy óriási alkat.

Bármelyikőnk nagymamája, dédmamája lehetne. Nem tudom azonban, hogy van-e rokona, hozzátartozója. Nem beszél róluk, csak minden nap gondosan körbe takarítja a kis seprűjével a területét. Azt a részt a hajléktalan védelemmel ellátott padok sorában, ahol alszik, ahol tölti az egész napját.

Január van. A leghidegebb hónap hazánkban. A következő napokban pedig előreláthatólag komolyan havazni fog. Miközben hideg is lesz. Azaz, a néni esélyei jelentősen romlanak a túlélésre. Még mindig egy apró, törékeny, idős, beteg asszonyról van szó. Egy emberről.

Történt, hogy ma reggel ehhez a nénihez rendőrök érkeztek. Négyen, egy nagy autóval. A törvény ugyanis azt mondja, hogy ha életvitelszerűen az utcán tartózkodik, akkor el kell, hogy zárják, három figyelmeztetés után, mert törvénysértést követ el. Nonszensz.

A rendőrök humánusak voltak: hagyták sétálni, így a néni “szabadon” távozhatott. Viszont a “lakhelyén”, a padon hagyta nagyobb műanyag zacskókban a dolgait. A meleg ruháit, a takaróit, az élelmiszereit, a seprűjét. Mindent, ami a vagyona volt.

Szinte a semmiből jött az FKF 1910. számú szemetes kisteherautója, két kevésbé intelligens munkással. Azonnal elkezdték feldobálni a szemétbe a néni cuccait. Ekkor léptünk hárman közbe. Két lány és én. Végül, “leszereltük” őket, úgy tűnt a néni dolgai biztonságban vannak. A kukás cég dolgozói azonban nem mentek messzire, a közeli fánkozó előtt, elakadásjelzővel és járó motorral álltak lesben. (Zárójelben írom: az FKF-nek úgy tűnik mégis van elég pénze – csak nem a szelektív hulladék elszállítására költik -, mert járó motorral várták ezek a “kedves” emberek, hogy távozzak.) Bár vártak a távozásomra, nem mozdultam, sőt, odamentem hozzájuk, és felhívtam az FKF egyik vezetőjét, hiszen személyes ismerősöm.

Tény, az FKF vezetője nagyon korrekten állt a dologhoz, elismerte, hogy hibáztak az 1910-es autó dolgozói. Azt ugyanis akkor még nem tehették volna, amit tettek. Így rendőrt hívtak, és az FKF is küldte a felügyelőjét. (Újabb zárójelben jegyzem meg, hogy a köztes időben miért nem gyűjtötték be az utcán zsákokban álló szemetet a közeli éttermek elől, az örök rejtély marad számomra.)

A rendőrök, ugyanazok, akik reggel a nénihez érkeztek, ugyanazzal a nagy autóval újra jöttek. Igazoltattak. Engem. Megbeszéltük mi a helyzet, majd végül mutattak egy jegyzőkönyvet, hogy egy órával azelőtt a néni úgy nyilatkozott, hogy a padon levő holmik nem tartoznak hozzá. (Mondjuk, az ő testalkatával lehet én is ezt válaszoltam volna, riadtan a négy, sokkal nagyobb rendőrnek.) Innentől lett jogalapja a két FKF dolgozónak az 1910. számú kocsiból a cselekvésre. Eddig nem volt.

Mindentől függetlenül a rendőrök nagyon kedvesek voltak. Elmondták, higgyem el, hogy jobb ez így, mert ha a néni másképp nyilatkozik, akkor be kellett volna vinniük. Ők viszont még soha, egyetlen hajléktalant nem szállítottak el a XIII. kerületből. Azt is megjegyezték, hogy a szabályokkal sajnos nem tudnak mit csinálni, és ők is pontosan látják, hogy milyen embertelen ez az egész. Sőt, kértek, ha már így alakult, akkor segítsek nekik abban, hogy meggyőzzük a nénit: menjen be egy szállóra, vagy szerezzünk neki új meleg holmikat. Azt ők is pontosan tudják, hogy jön a havazás és a komoly fagy. Ők sem akarják végig nézni, ahogy egy ember a szemünk láttára fagy meg ott, a padon.

Sajnos, most az FKF 1910-es dolgozói “győztek”, de szerencsére a néni még nem vesztett. Vagyis, nem végérvényesen. Ez csak a rendőröknek, az FKF egy vezetőjének és azoknak az újlipótvárosiaknak köszönhető, akik azóta gondoskodtak arról, hogy a néninek legyen min aludnia, mivel takaróznia és mit felvennie. (Hihetetlen jó hely a mi kis fővárosi “falunk”! Tényleg az.)

Ha azt gondoljuk, hogy a történet itt akkor most jó véget ért, szólok: nem így van. Amint az egy helyi zárt csoportunkban kiderült számomra, az egészen abszurd a helyzetben az, hogy ami életben tartja ezt a nénit, sajnos az tartja kint az utcán is. Lakás nem teremthető neki, a leginkább romhalmaz, fertőzésveszélyes, nem biztonságos szállásra érthető okokból nem akar menni. Amit ez a szociális rendszer számára kínálni tud, abból ő köszöni, de nem kér. Még akkor sem, ha a nappali melegedőbe bejár.

Tudja, hogy mi, segítő szándékú emberek nem nézzük végig, ahogy takaró nélkül megfagy az utcán. Mi még a társas kapcsolatokat is jelentjük neki, ami talán ezerszer fontosabb bármilyen takarónál. Akárhogy is van, ezzel sajnos ott is tartjuk őt azon a padon. Ahova jönnek majd újra a rendőrök és az FKF kevésbé intelligens dolgozói. Ördögi kör, nem igaz? Ördögi, ami élete végéig tart.

A másik alternatíva, hogy nem segítünk neki, és ezzel bekényszerítjük előbb-utóbb egy rossz ellátórendszerbe, ahol szépen csendesen elvegetál, amíg meg nem hal.

Mindkét irány borzasztó. Sakk-matt. Így 2019 januárjában, a leghidegebb hónapban, Magyarország fővárosában. A havazás és a fagy előtt.

Egy idős, törékeny, beteg, hajléktalan asszonyról írtam ezt most. Lehetne bármelyikőnk nagymamája, dédmamája. Egy ember. A társunk, a közösségünk tagja. Csak remélem, hogy az is marad, és túlél.”

loading...