Egy ügyész kimondta: “Orbán Viktor! Vádolom Önt hazaárulással, az ország kifosztásával…”

MTI fotó - Koszticsák Szilárd

A dolog váratlan volt és teljesen spontán. Alig ötvenen jöhettünk össze aznap, ötven olyan ember, akinek végleg elege volt a jelenlegi rezsim működéséből. Ismeretlen ismerősök, nők és férfiak, 16-tól 80 évesig. Miközben gyülekeztünk, futótűzként terjedt a hír, szálljunk gyorsan autóba, mert eljött az idő, hogy a titkos menedékre vonuljunk. Bár a sietség okát nem értettük, meglepő módon senki sem kérdezősködött, fegyelmezetten indultunk a célunkhoz. A búvóhelyen már több csapat is várakozott, s azt suttogták, hogy egy külön szobába zárva ül valaki, akit elfogtak, miatta kellett összegyűlnünk.

Beléptem a zárt szobába. Ketrecbe zárt oroszlánként egy zilált külsejű, alacsony férfi járkált fel-alá, felháborodva ordibált és szitkozódott. Amikor meglátott, odarohant hozzám, elkapta a kezem, és azt mondta: Andrea, segítenie kell! Hiszen maga ismer engem, többször is találkoztunk. Ki kell innen vinnie!

Némán elhúztam a kezem, néztem a férfit, és csak undort éreztem. Nem tehetem – válaszoltam -, eljött az idő, hogy feleljen a tetteiért. A férfi kikapta kezeit a nadrágzsebéből, és megpróbált ököllel nekem esni. Mosolyogva néztem a szerencsétlenkedését, mintha egy üvegfal védett volna. Magára hagytam.

Odakint egyre többen lettünk. Néhány ismeretlen megpróbált viszályt kelteni az emberek között, de kudarcba fulladt a kísérletük, a csapat nem hagyta magát.

Figyelmet kérek! – szóltam hangosan. – Ideje nyílt kártyákkal játszani. Ideje felébredni és cselekedni. A kormány leváltása kevés, valódi rendszerváltásra van szükség, amely biztosítja egy skandináv mintán alapuló jóléti állam létrehozását. Az országunk alkalmas erre, és mi is képesek vagyunk rá, ha mindannyian ezt akarjuk! Elég a félelemből, elég a felső tízezerből, elég a megélhetési politikusokból, és elég a törvényesített maffiaállamból.

A szürke, egyforma arcú embertömeg színessé vált, mosolygós, reménnyel teli arcok vettek körül. Nyoma sem volt a gyűlöletnek, a vitának, az apátiának. Az emberek életre keltek.

Ideje körülnéznünk odakint – húzott a barátnőm maga után, s mi kiléptünk egy másik világba, amelyik az ajtón túl várt. Rendőrök, katonák, TEK-esek vonultak hosszú, tömött sorokban, bilincsbe vert embereket vonszolva magukkal. Egy hídon rohantunk át, amikor észrevettem, hogy néhány TEK-es 80 éves szüleim karját hátracsavarva lökdösi őket, és ordít velük, hogy azonnal mondják meg, hol vagyok. – Semmit nem mondok, bármit csinálhat – sziszegte a kopasz fickó arcába édesapám. – Büszke vagyok a lányomra, és mindenben támogatom! – kiáltotta anyukám, miközben felsikított, ahogy megcsavarták a karját. Odarohantam. Azonnal engedje el őket, takarodjon innen – kiáltottam az egyenruhásra. Vége ennek a világnak, ahogy maguknak is! Miközben farkasszemet néztünk, a TEK-esek zavartan elengedték a szüleimet, és futásnak eredtek. – Vigyázzatok magatokra hazafelé – szóltam oda anyuéknak –, nekem még dolgom van.

Az utcákon egyre több ember lett, ezrek, tízezrek, százezrek, milliók jöttek elő, akikre a rend őrei vigyáztak, hiszen már ők is közénk tartoztak! Bőröndökkel menekülő politikusokat, képviselőket, kormányzati holdudvarhoz tartozó strómanokat fogtak el a reptereken, az autópályákon, pályaudvarokon. Nem volt hova menekülniük, a határokat ideiglenesen lezárták.

A búvóhelyre visszatérve egy bírósági pulpitus ötlött a szemembe. A zárt szobában ülő férfi mellett már volt valaki. Ki van vele? – kérdeztem. Egy ügyvéd – válaszolták -, mert ez valódi jogállam!

A pulpituson három bíró foglalt helyet. Két nő és egy férfi. Bírók, akik nem voltak NER-kompatibilisek, és nem voltak hajlandók megalkuvóvá válni.

Kivezették a megbilincselt férfit ügyvédje társaságában. Néma csend lett, majd felhangzott az ügyész alábbi mondata:

– Orbán Viktor, vádolom Önt hazaárulással, az ország kifosztásával, a közpénzek ellopásával, a demokrácia és a jogállam megszüntetésével, a sajtó- és szólásszabadság eltiprásával, milliók nyomorba döntésével, a gyűlölet politikai szintre emelésével…

Ekkor ébredtem fel. Félálomban még kapaszkodtam az előző világba, nem akartam elszakadni tőle és visszatérni a valóságba, mert a lelkem abban az álombéli állapotban nyugodt volt, egy új élet állt előttünk, egy megújult, megtisztult ország állampolgára voltam. Miközben egyre éberebb lettem, elmosolyodtam. Mert ez nem álom volt, hanem a jövő. A jövőben jártam, és tudom, hogy az álmom valóra válhat, csak akarnunk kellene…


Az írást az Ellenszélnek beküldte: Katona Andrea

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.