Iszonyú, húsba maró történetet tett közzé egy magyar nő – Orbán is elszégyellné magát

A Kendő ereje blogon találtuk az alábbi történetet, amit most változtatás nélkül teszünk közzé. Ha ezt Orbán elolvasná, egészen biztosan ő is elszégyellné magát.

“12 ember feküdt a kórteremben. Egy olyan kórteremben, ahol minden nap meghalt valaki. Emlékszem, a Klinikáknál kellett leszállni a metróról, be a kórházba, fel az emeletre, ott jobbra és a folyosó végén az utolsó kórterem volt. Középen volt pár asztal, székekkel, és körbe az a sok ágy…

Nagyon vártuk haza apát. Az itthoni fizetésből akkor épp éhen halni sem lehetett, így persze ő is Németországba járt dolgozni. Ingázott. 4-6 hetente jött haza. Hogy az itthoniaknak jobb és könnyebb legyen. Csak egy kicsit szétszakadt a család. Vasárnap volt. Délután. Szétnyitottuk a kanapét a nappaliban, és néztük a Disney meséket a tv-ben. Mint mindenki más vasárnap. Anya csak jött ment. Nem volt jól. Azt mondta nyugtalan, mert apa ma érkezik végre haza, és aggódik a hosszú út miatt. Nem az aggodalom volt.

Pár héttel később már megműtötték. Rák. Hasnyálmirigy. Aztán hazaengedték egy kicsit a kórházból. Aztán vissza. És megint megműtötték. Én abba a nagy kórteremben írtam a matek leckém anya felügyeletével. Az én életemben akkor ez természetes volt. Talán ezért dolgozom most számokkal.
20 évig azon dolgoztam, hogy ezeket az emlékeket elnyomjam. Van, amit sikerült, van amit nem.

Már nem tudom milyen volt az illata. Már nem tudom milyen volt a hangja. De az utolsó napra emlékszem.  Semmiről nem tudott. Nem tudta hogy az utolsó műtétjénél már csak felnyitották, látták, hogy nincs esély, nincs remény. De nem mondták meg. Senkinek. Mi persze próbálkoztunk mindennel. Emlékszem, hogy apám bevállalt még egy utat Németországba, mert itthon még a Dorottya utcai gyógyszertár sem tudta beszerezni azt a gyógyszert ami kellett volna. Ezzel szemben besétált a papírokkal az első német gyógyszertárba és gond nélkül beszerezte. Majd a határon a zsebében áthozta. Gyógyszer így lett. Nem kapott kemót…

Egy szombat délután kapott vért. Addigra már csontsovány, szerintem nem volt 35 kg. Alapesetben ugyanolyan testalkattal volt megáldva (fényképekről tudom) mint én. Olyan 80-85 kg, és 165-170 cm magas lehetett. Még a lábmérete is ugyanakkora volt, mint most nekem. Egész délután azon viccelődött hogy hűűű ez biztos valami 20 éves egészséges fiatal kislány vére, mert ő mennyire nagyon jobban van tőle. Semmit nem segített már. De ő elhitte. Így csinált belőlem véradót egész életemre egyetlen jól sikerült mondattal. 3 nappal a 18. születésnapom után adtam először vért. Miatta. Hogy másnak már reményt se ad a vér, legalább egy mosolygós délutánt okozzon.

A nővérem minden reggel nővérkének álcázta magát és a munkába menő nővérekkel elvegyülve vitte a tiszta ruhát, a reggelit. Mi délután mentünk látogatási időben. Aznap is, mint minden nap. Szarul volt. Persze nehéz ezt megállapítani, hiszen majdnem mindig szarul volt. Mindig mosolygott, és jó volt a kedve. Sose valami rossz dolognak éltük meg azt, hogy ő most kórházban van. Hozzászoktunk, hogy csövek lógnak ki belőle, hozzászoktunk a varratokhoz, a lemoshatatlan narancssárga fertőtlenítőhöz, a szagokhoz, az infúziós állványhoz. Ahhoz hogy önmagához mérve a felére csökkent a súlya, hogy besárgult. Gondolom a máj áttéttől. Sose láttam még besárgult embert. Azóta se. Teljesen sárga volt a bőre. Mindenhol. És nem csak a bőre, a szemfehérje is tiszta sárga volt.

Kérte apát, hogy szeretne kimenni mosdóba. Apám nővért akart hívni, de anyám csak legyintett. Apám vitte ki. Félig lábon, félig ölben, míg ő az infúziós állványba kapaszkodott. Ezt már csak a folyosóról láthattam, ki lettem küldve időközben. Csak belestem az ajtón, mert az nem volt egészen csukva. Aztán apám behívott, hogy most inkább hazavisz engem, köszönjek el. Kapott két puszit, én is. Amíg apa nyitotta az ajtót én még hátrapillantottam rá. A plafont nézte, és közben görcsben volt az egész teste. Épp becsukta a szemét.

Apa hazavitt. Majd alig egy órával később már ő is otthon volt.
Anya meghalt…

Valószínűleg még a kórházból se léptünk ki, de miután én ott voltam vele, nem akartak apa után szaladni. Teljesen átlagos normális történet, egy család tragédiája, de tulajdonképpen tucatszám lehetne mesélni.

Eltelt 24 év. Majdnem napra pontosan 24 év, csak február 3-án képtelen voltam belefogni a leírásába. Évek ide, évek oda, ez nekem fáj. Még akkor is ha időközben felnőttem, és most már én vagyok anya. Nem beszéltünk erről soha a családban. Mindenki úgy birkózott meg vele, ahogy tudott.

Az elmúlt 24 évben semmi sem változott MAGYARORSZÁGON. Ja, de, minden sokkal szarabb lett…

– 24 év alatt ugyanúgy találni tucatszámra ilyen kórtermeket, ahol haldoklók vannak. 12 ember egy kórteremben.
– továbbra sincs elég orvos, nővér, ápoló…

– nincsenek modern gyógyszerek. Elavult eszközökkel, elavult technikákkal küzdenek a még itthon maradt orvosok, majdnem középkori módszerekkel…

– ha beteg leszel, megdöglesz…. (lehet velem vitba szállni bárkinek bármikor, van egy hosszú listám nevekkel, életekkel)

– esélyed csak akkor van bármire, ha elhúzol külföldre, és ott gyógyíttatod magad. (szintén saját tapasztalat, Bécsben zseniális magyar orvosok vannak)

– ha beteg vagy, sem te, sem a család, sem a hozzátartozók NEM kapnak felvilágosítást, tájékoztatást. A mitől, miért, hogyan, mit tegyünk kérdésekre a széttárt karok nem válaszok sosem.

– Kerüld el messzire a kórházakat. Ha van pénzed, ha van pénzed magánorvosra, magánkórházra, akkor TALÁN van esélyed. Egy hajszállal több mint a szétrohadó kórházakban, de ez sem garancia semmire, viszont kulturáltak a körülmények. (megsúgjam melyik magyar kórház nőgyógyászati osztályán van közös női férfi mosdó a kismamáknak és a látogatóknak ahol én is klassz fertőzést kaptam terhesen?)

– voltak ugyan hospice házak, ahol az emberek méltósággal szeretetben családtagjaik között mehettek el, de kegyetlen kormányunk sorra szünteti meg őket, vagy lehetetleníti el működésüket.

– ha a család nem óhajt éhezni, el kell menni nyugatra, vagy legalább a civilizációba. Nincs olyan ember, akinek ne lenne barátja, családtagja, aki nem ment volna el az elmúlt x évben. És ez borzasztó, ha belegondolunk.

És én most akkor is meg fogok még egy dolgot jegyezni. A nagymamám lába sugarat kapott. Csernobiltól. Igen, a 80-as évekből, attól a Csernobiltól. Emlékszem rendszeresen jött érte a mentő. Leírni, kiejteni sem volt szabad, a szomszédok sem tudták miért hozza viszi egy másik városba a mentő a nagymamát.. Az egyetlen aki sejtette hogy mi történik anya testével, az a nővére volt, egészségügyis Amerikában. Későn érkezett… Ő volt az egyetlen aki utólag megmondta, amikor elküldtük neki, és ő látta a papírjait, zárójelentéseit, eredményeit, hogy már késő bármit is tenni.Elmondta, hogy bizony jelentős szerepet játszhatott Csernobil anyánál is. Ahogy később nálam is. Most ugyan azon technológián alapuló atomerőművet kezdik építeni az ország közepén, Pakson.. Mert Putyinnak, az átkozott világuralomra törő diktátornak kell a hatalom, kell a befolyás Európában, kell a minden, és a kormányunk épp most adja el mindannyiunk életét. Igen, ki merem mondani, mert apám dolgozott az erőmű hűtésén, valamennyire rálát a dolgokra. És ha mi 20 éve nevetgélünk is azon, hogy a komplett pincét a ház alatt atombunkernek építette, az a baj, hogy ma már nem mosolygunk ezen, mert teljesen reális a jövőkép…

Nem okolok én egyetlen orvost sem. Nem mondom hogy anyám menthető lett volna. Nem okolom az orvosokat hogy senkinek fogalma nem volt arról, hogy mi történik, és esetleg egy kis csöpögtetett információ jól esett volna. Istennel is megbékéltem az évek alatt, életem legnagyobb csatáját vívtam meg vele…

Nekem már csak az az utolsó 2 perc fáj, hiszen senki nem fogta a kezét, amikor elment. Senki nem simogatta az arcát, hanem egyedül maradt egy kórteremben 11 másik haldoklóval. Az fáj, hogy egyedül ment el, és ez 2 percen múlt. Nem akartam volna ott lenni vele. De lett volna, aki igen. Lett volna, aki végig fogta volna a kezét és átsegítette volna az útján. Mosolygott volna rá. Nem tudom hogy félt-e. Nem tudom hogy tudta-e mi történik vele.

Én csak azt láttam az ajtóból visszanézve, ahogy valószínűleg utoljára becsukja a szemét, egyedül…

Szerző: Maja Gabriella Mia

Forrás: Kendő Ereje

4 Comments

  1. Megható. Az egészségügy ma százszor rosszabb mint 24 éve. 36 évet dolgoztam benne, tudom.
    A világhatalmat nem Putyin akarja: Orbán.
    Legalábbis amennyit csak tud.
    Hiszen nem fogtak pisztolyt a fejéhez mikor aláírta. Sőt tüntettek ellene.
    A döntés felelőssége tehát nem Putyiné.
    S ha már itt tartunk nem is Sorosé, de még Gyurcsányra sem fogható.

  2. sŐT. 12.000 Milliárd dollárért építik..Hitelből. A Németek, Franciák, Osztrákok: lebontatják az ATOMERŐMŰVEKET. Innen fogják beszerezni az áramot. A mi, unokáink, ükunokáink életünk, pénzünk árán…ezért tűrik meg már csak Orbánt…E:O:N. német tulajdon…A hulladék pedig egy kisváros határán lesz..még csak nem is betontemetőben…nem is lesz őrizve..HAJRÁ FIDESZ…csak a FIDESZ…

  3. Rossz a cikk címe: …..” Orbán is elszégyellné magát”! Micsoda feltételezés! Orbán soha, semmiért nem szégyellné el magát. Ő nem olyan ember. Nem vagyok orvos, ezért csak óvatosan jegyzem meg: ő valamilyen “…….pata”

Leave a Reply

Your email address will not be published.