Heti két nő és egy gyermek halála még belefér a Fidesznek – bemutatjuk a “családi titkot”, amiről nem hallgatunk többé!

Fotó: Nyíri András

Vasárnap délután a családi erőszak áldozataira emlékeztünk. Azokra a névtelen nőkre és gyerekekre, akiket az az ember bántalmazott és gyilkolt meg, akinek a világon a legjobban kellett volna védelmeznie őket.

Az Angyalhír emlékséta megálmodója Seres Barbara, akinek a féléves kisfiát két éve a saját apja dobta le a ház negyedik emeleti folyosójáról, majd maga is utána ugrott. Épeszű ember számára az ilyen történetek érthetetlenek, és az is biztos, hogy minden gyermekét szerető szülő gyomra görcsbe rándul egy ilyen hír hallatán. Néhány napja Németországban egy magyar férfi mészárolta le három éves kislányát és feleségét, de szinte minden héten olvashatunk hasonló tragédiáról. A családok belüli bántalmazások többsége azonban – egy-két kivételtől eltekintve – nem éri el a sajtó ingerküszöbét.

Úgy tűnik, heti két nő és egy gyerek halála, amely családi erőszak miatt történik, még elfogadható a magyar kormány számára. Mi más indokolhatná, hogy mind a mai napig nem ratifikálták, azaz illesztették be a magyar jog rendszerébe a 2014 márciusában nagy nehezen aláírt Isztambuli Egyezményt.

Az Európa Tanács 2011-es egyezményét már mintegy 40 ország írta alá, s közülük számosan már ratifikálták is, megelőzött minket ebben többek között Albánia, Andorra, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Szlovénia és Törökország is.

2015-ben a Parlament 42 igen, 129 nem, 22 tartózkodás kíséretében elutasította a törvénybe illesztési indítványt, azzal indokolva, hogy még tisztázniuk kell az egyezményben lévő definíciókat. Majd új érvet találtak, s azt hirdették, hogy „az Egyezmény a gender ideológia trójai falovát jelentheti”. Ez áll ugyanis az Emberi Méltóság Központ felhívásában.

A civilek tiltakozására és néhány ellenzéki párt nyomására a kormány végül idén készített egy előterjesztést az Egyezmény magyarországi ratifikálásáról, de úgy gondolta, hogy a legfőbb pontok alól önkényesen kivonja magát. Ilyen pont például az, hogy a családon belüli bántalmazást nem tennék hivatalból üldözendővé, elvárás marad, hogy feljelentést tegyen a testileg és lelkileg megnyomorított, megfélemlített áldozat, ugyanis a kormány álszent módon „nem akar beleavatkozni a magánéletbe”.

Észrevettük már, hogy a magyar politikusok szeretik az ilyen ügyeket a szőnyeg alá söpörni. No, de mit is várhatnánk egy olyan kormánytól, amely nőket nem fogad be maga közé, ahol a vak komondor tulajdonosának lenni dicsőség, és ahol ezek a magukat macsónak tartó szánalmas férgek két feles között röhögve mesélik egymásnak hasonló hőstetteiket.

A családon belüli erőszakra zéró toleranciát kell hirdetni. Azonnal fel kell menteni azokat a bírókat, akik úgy gondolkoznak, mint egy társuk, aki ezt mondta a tárgyaláson: „Jó, hát egyszer megverte, de nem kell úgy csinálni, mintha atomkatasztrófa történt volna, ezen most már túl kellene lépni.”

A szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen. De ez nem jogosít fel senkit arra, hogy érvek helyett záporozó ütésekkel támadjon a társára vagy a gyermekére. Az anyák ősi ösztönük alapján maguk ugranak a lesújtó ököl vagy fegyver elé, ha a gyermeküket veszély fenyegeti, s gondolkodás nélkül kockáztatják saját életüket.

Rendőr barátaim, amikor ilyen bejelentés érkezett, szájuk szélét elhúzva néztek maguk elé. Már megint egy CSB – családi botrány. Amíg nem folyik vér – mondták – sajnos nem tehetnek semmit. Megfékezhetik ugyan rövid időre a támadót, de vagy be sem viszik, vagy ha mégis beviszik, 1-2 nap múlva szabad, és semmi sem garantálja, hogy nem akar emiatt még keményebben bosszút állni.

A gyengébbet bántani könnyű. Könnyű, de végtelenül gyáva dolog. Ha nem teszünk semmit, mi is felelősek vagyunk. Felelős az egész társadalom, és a bántalmazások, halálesetek folytatódhatnak tovább.

Nem lehet kérdés, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy az Isztambuli Egyezmény a nők és gyermekek védelméről végre hazánkban is ratifikálásra kerüljön, és szerves része legyen a magyar törvényeknek. Hogy a rendőrök ki legyenek képezve ilyen esetekre, hogy legyenek olyan intézmények, ahová a bántalmazottak elmenekülhetnek és védelmet kaphatnak, hogy a bántalmazók kemény büntetést kapjanak. De arra is szükség van, hogy mi se csukjuk be a szemünket, ha ilyennel találkozunk!

A családon belüli erőszak ugyanis nem magánügy!

A bántalmazottak többségének van édesapja, édesanyja, testvére, egyéb rokona, aki nem fogja ölbe tett kézzel nézni szerettének sérüléseit, és mivel a hatóság nem segít, előbb-utóbb saját kezébe veszi az ügy intézését. Mert ne feledjük, az erőszak erőszakot szül, és sosem lesz jó vége! A demokratikus országok alkotmánya kimondja, hogy minden ember egyenlőnek születik. Hát maradjon is az!


Katona Andrea


Kérjük, ossza meg ezt a cikket, és likeoljon minket a Facebookon!
Nekünk ezzel segíthet.



Tisztelettel köszönjük! Az Ellenszél csapata

  • János Lipcsei

    Mindaddig hiába harcolunk az erőszak ellen , amíg nem biztosítunk más elfogadható eszközt az erőszak elkerülésére . Ha két ember között vita van , akkor igény is van az igazságtételre . De nálunk senki nem vizsgálja hogy két vitázó között kinek van igaza. A döntnökök (bírók , felügyelők , tanácsadók) szerint mindenkinek joga van hülyének lenni , és nem veszik figyelembe hogy ezzel árthat valaki a vele jogosan vitázónak . Ha valaki kárt tesz az autómban , a kárt megtéríttethetem . Kivéve ha a házastársam okozza , mert neki joga van hülyének lenni . És nem tehetek ellene semmit erőszak nélkül .